Bertók László: Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadnak a lassú tölgyesek,
mint egy vezércikk, magányos a táj,
erdő mélyéről nézem az eget,
sorok között is süllyed a határ,

belátható lesz, minden, ami fáj,
megírjuk a szép, régi verseket,
s míg a lap alján köröz a madár,
sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apróhirdetéseket,
csillagokat nyit fölénk a homály,
költemény lesz, hogy csodák nincsenek,
aki nem csügged, az hazatalál,

s hogy a temetőkapun is az áll,
nem fejeződött be, csak vége lett.

Bertók László: Mi marad meg?

Ruhaszárító kötelek,
zsíros edények mértanában
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd foltozott álmainkat,
lelkünk minden fehérneműjét
idegeinkre teregetjük,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd külön kis lábasunkban
sütjük-főzzük ehetetlenre
régi vágyaink maradékát,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd a megszokott ruhákat
vesszük magunkra reggelente,
s meztelenséget látunk mégis,
hogyha egymás szemébe nézünk,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd ízetlen lesz az étel,
mert láthatatlan nyílvesszőkkel
átlózzuk be az asztal lapját,
mi marad meg a szerelemből?
Mi marad meg a szerelemből?

Bertók László: Kert

(1)
Az eb egyszer csak
úgy tett, mint aki sántít.
Sajnos, megfogtad.

(2)
Az elfelejtett
félelem kísértete
járja a kertet.

(3)
Kőben a szellem,
ágaskodik a semmi
a semmi ellen.

(4)
A fájdalomban
részenként szól a test, de
az egész ott van.

(5)
Hogy romlik benne,
ő maga jelentgeti:
a bomló elme.

(6)
Hatvanöt év mi?
Hogy a hatvanadiktól
nem kell már félni?

(7)
Évszázad? Ezred?
Örökkévalóság, ha
van még egy perced.

(8)
Boldog karácsony,
húsz század pelenkái
lógnak a rácson.

(9)
Mikor a poklok
fenekére érsz, jössz rá,
hogy a menny megvolt.