Petri György: Az ilyen fontos beszélgetések

Az ilyen fontos beszélgetések
alkalmából mindig
vagy behoztál egy üveg pálinkát,
vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát,
de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.
Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.
(Amitől kissé el is ment a kedvem,
mert a választások előtti szesztilalmat
idézte az eszembe,
a szombat déli tizenkét órától
imaházzá lényegült vendéglők
elsorvadó forgalmát,
a nagymálnát tartalmazó korsókat.)
Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát,
csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy,
hogy nem hoztál be.
Nem tudom pontosan
rekonstruálni. Bementünk
a nagy szobába. A kerek asztalon volt
– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük
a zongora tetejére,
mert ha az ember leül egy váza virág
két oldalára egy kerek asztal mellé:
folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk.
Mármost ezután szoktad mondani, hogy
„Vegyél ki poharakat”, vagy csak
mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba,
majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza.
De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és
kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni
öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen.
Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör-
falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük
tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad,
hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve
kizárólag arra, hogy valamit kellene innom.
És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni –
Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben
– két deci két embernek…
Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.

Petri György: A seb

Mint fűszál széle, papír éle:
alattomosan ejt sebet
ez a csupa-él Mindenféle:
alig vérzik; lassan heged.

Petri György: Amíg lehet

Ahogyan megyünk összebújva az

Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,

de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,

egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

Petri György: Semmi se lesz már úgy

Eltelt ismét egy kis darab élet,

rebben a percmutató.

Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt,

hat könyörtelenül a centrifugális erő,

vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj,

vége a dalnak.

Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak,

megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen.

Minden olyan végtelenül idegen.

Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán,

sőt már síremlékét is belepte borostyán.

De ne búslakodjatok, édes feleim,

az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.

Petri György: Anya gyermekéhez

A világ, kisfiam,
egy kád kihűlt víz,
és megint nem mostad ki
magad után.
– Jó, jó, ezt már ezerszer
hallottam: megoldhatatlan
anyagi és életproblémák,
lapozhatatlan lapok,
hirtelen hírek,
személytelen követők,
igen, tudhatnád,
ha szarsz se vagy egyedül, ott van
meggörbülve az S-szifonban – – –
Nem erre szültelek,
de hát egy anya öle sem világóra.
Szedd össze magad!
Mert ez így fog menni
még harminc-negyven évig.
Mi szívós fajta vagyunk. Nagyapádat is
úgy kellett agyonverniük
az országúton.
Hát mért nem tudsz a seggeden megülni?
Majd eljön,
ami eljön.
Várd ki a véged.

Petri György: Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

Petri György: Márciusi vének

Aggatott szőlőfürtök. Golyólukasnak
megélt molyette zakók. Sok lázbeszéd. Kevés tett.
Egyetlen hőstett: a fegyverletétel;
egyetlen épelméjû: Görgey.
Öregedem: már per tu-ban vagyok
a Törökhonon át Párizsba kényszerült
kuplerájtulajdonossal, valamint a
turini remetével (a fiatalabbak kedvéért: tér, kalap,
esik rája, kokárd.)
"Ha mégegyszer azt üzeni
mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a magyar szabadság,
éljen a haza!"
Tetszenek érteni: ha és mégegyszer.
Nem kapkodjuk el a dolgot.
Vitam et sanguinem, sed non pecuniam
(latinul nem tudók kedvéért: életünket és
vérünket, de a pénzünket - soha).
De egyszer azért tettük a dolgunkat
(illetve tették az áldozatok): illette őket
közkrajcár, honvédmenhely, kárpótlási (!) törvény,
mely gyönyörű magyar szó! pótolták a kárt, ott ahol
nem volt. Van valami hézag? Az megkapja a
hézagpótlót! (Lyukat a fejibe.) A lassúdadabb
felfogásúak kedviért:
Damjanich szájában
égett a szivar,
amikor akasztották,
és a hóhérsegédek
nem mertek hozzányúlni.
Noli me tangere.
Szellete a szivarfüst.*
* Jegyzet: A szakorvosok szerint akasztáskor a delikvens defekál és spontán hólyagürítésre kerül sor. Bizonyára igazuk van. De azért - személye válogatja - ember marad.**
** Néha viszont magára marad. És fütyörészik, mint kisgyermek az erdőben. Hogy ne féljen.

Petri György: Ami azóta történt

Én visszamentem ahová,
újra elmentem onnan is.
Az új magyar zene beindult,
a gyereked hülye maradt,
anyád meghalt, csináltam még egy
gyereket (nem annak: neki más,
de azt te még nem ismerhetted),
egy harmadiknak, aki most egy
- felőlem nézve - másodikkal
osztja meg ágyát, amíg én a
felőled nézve negyedikkel;
itt is van egy gyerek, de őt nem
én eszkábáltam. Az a lányom,
aki épp arra született, hogy
én az anyukájától hozzád,
az is megvan, tizenöt éves,
és hegedülni tanul, mint te.
B. Z. meghalt (egyszer volt nálunk),
egyszer én is jártam kinn nálad,
azóta, jól össze is fagytam
(anyád temetéséről késtem le),
s hogy ne maradjak dolgavége-
zetlen, a sírkőböngészdében
elindultalak fölkeresni.
Meg is találtalak. Kivártam,
amíg odafagy a talpam a talpbéléshez, aztán a
Sörkert talponálló-részében támosztottam a
pultot és azon töprengtem: ki lehetett az az
állat, aki a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT-
nek nevezett el?

Petri György: És persze dolgozom

Tudod, társnőm, az ember
olyan tétova, zavaros képződmény,
még a magamfajta eszélyes lény is.
Hol fatalista, hol csak
szeszélyes és gyenge,
lökdösik pillanatszülte vágyak.
Közben fél is, amolyan
fedett félelem ez, elfedik
feladatok, közeli célok, mert az ember
tervező állat. A tervezés reflex
– mint a nyálkiválasztás vagy a
pupilla szűkülése-tágulása
a fényviszonyoknak megfelelően.
És persze dolgozom: köddarabokat
dolgozok át jéggé.
A fordítás egy szabadabb neme ez:
az ősz lágy, nyirkos impresszionizmusát
eltolom a tél rideg realizmusa felé.
Úgynevezett színházi fordítás ez
a saját belső színpadom számára,
hol én vagyok a rendező,
s nemkülönben az összes szereplő is.
Más aspektusból nézve
már ami a költő és a vers,
úr és szolga viszonyát illeti,
a szolga én voltam.

Petri György: A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok
világosan egymásra utalnak,
de anélkül, hogy vissza lehetne
vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs
következtetésről, se szükségszerűségről,
mint fák a gyökerükre
mégis úgy utal
egyik a másikára

– megfoghatatlanul:
akkor a költészet elérte célját.

Petri György: Interjúrészlet

Hogy mi van a hallgatásom mögött?
Na, idefigyelj! Egy.
Nekem semmiféle alkotói válságom nincs.
Az elmúlt két évben,
de ezt úgy értsed, ahogy mondom,
minden áldott nap
legalább egy verset nem írtam meg,
ha esett, ha fújt.
De volt olyan például,
amikor három verset nem írtam
egy délelőtt leforgása alatt.
Hát persze az ilyen
én úgy nevezem „rohamok”
ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív.
Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött
valami van.
Az én hallgatásom mögött – – – Hát kérlek,
ott hallgatás van.
Ameddig a fül elhall.
De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után,
vagy mint egy halott csecsemő agyában,
vagy mint az első
csók után, mikor még
nem illik megszólalni,
mert a szájak
még magdeburgi féltekéknek érzik magukat:
ha ezt a megfeszített bambaságot ismered,
a minden másodperccel
tűrhetetlenebb s törhetetlenebb
csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak,
hogyhát megint így egymásratalált két
s önmagát illetően legalábbis
mindegyik tudja: két mi talált egymásra.
Nos, ezek persze csak metaforák.
De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni,
s ma még egy szonettet kell
el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra.
És ez a legnagyobb felelősség:
el nem kezdeni.
Ilyenkor még annyi támpont van – – –

Petri György: Ne mondd, hogy nem

Hogy hiányzol: nyilvánvalóan helytelen.
Valamiként az is, ha én neked.
Törölni kellene pár szubrutint.
Kikap-bekap. Az üresjáratok
helyébe: nyelvtanulás, kocogás,
elmaradt tanulmányok bepótlása:
pl. "A filmművészet kezdetei",
"Az algebra és a keres-
kedelmi arithmetika összefü-
ggése. Számrendszerek". Baromi érdekes.
Nem? Hát akkor mi? Folyton úgyse lehet.
Egy férfi résziről. Ebben a korban.
Meg nem is kell mindig.
Ámbár. Olyan szép vagy.
És nekem viszonylag
kevés időm van hátra
(ehhez viszont: nem lehet viszonyulni).
Tehát? Tehát semmi. Vársz vagy várlak.
Különben az újságok is
elég érdekesek, meg a megélénkült
reménytelenség, ami ahhoz képest,
mikor csak pangtunk, pangtunk,
mégiscsak, ugye?
Ugye? Ugye?
Azért most mégiscsak jobb?