Jászberényi Sándor: Megszokja az ember hogy nem szeretik

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Magát nem érzi többé csontja törtnek.

Elhallgat, magára húzva azt a csöndet,

mit hirtelenjében épp megtalált.

Nem játszik benne száz privát halál,

árnyéka sem ugrik épp az égig,

s bár a sokkhatástól mindkét szem bevérzik,

megdöbbentő, de nem is fáj nagyon.

Csak felvillan, mint az elromlott neon,

míg likőrboltok előtt piszkos eső esik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

A város fényei egy percre kihunynak.

A holdat nézi, a ronda, barna holdat,

s megérti azt, hogy úgy pótolható,

mint egy elveszített régi kulcscsomó,

Hogy érdek van csupán, csak érdek,

és át nem gondolt gyors szeretkezések,

hogy fogamzás és fogadkozás nem ér,

és nem számít a sűrű barna vér.

Az ablakon kilép a lélek,

beszédnek nincs sok helye itt. –

Megszokja az ember hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Nem érzi többé, hogy rajta gyorsvonat haladt át,

bár másképpen szívja a cigarettát,

és másmilyenek lesznek számára az utcák,

a bárok füstje, bent a lusta kurvák.

Megtanulja: semmi sincsen ingyen,

hogy pénz beszél és közben nincsen isten.

Elnémítja a szép tapasztalat,

hogy bármi is történik életben marad,

de nem álmodik ha lehunyja szemeit.

Megszokja az ember hogy nem szeretik.

Jászberényi Sándor: Péntek

Az ablakot résnyire kitártam.

Néztem: a szél a függönyt emeli.

Dühöngtem kissé. Végül azt kívántam,

hogy pusztuljak én, de jó legyen neki.

Lent a város összevissza mozgott.

Az érzelem bár megrekedt Budán,

de összebújtak pesti lelkironcsok,

s elment megint egy péntek délután.

Nem reméltem. Tudtam azt, hogy nem bánt.

Négyéves most a kislány, kit nevel,

és fontosabb jelenleg nálam az, hogy elvált –

de játszottam, hogy rég nem érdekel.

Megszokásból végül inni kezdtem.

Nem bújtam hozzá aznap senkihez

és mentséget sem másokban kerestem,

csak tűnődtem, hogy kettőnkkel mi lesz.

Mindkettőnket megtart már az élet,

sokat tanultunk, többre nem tanít,

komoly szülők neveltek félre minket,

belénk pakolva minden gondjaik.

S mert munka mellett társat nem találtak,

ezt a luxust nem tartjuk mi sem

dobjuk magunkat kedves pótanyáknak,

de legvégül már nem kell senki sem.

Nem számít, hogy végül majd mi bont szét.

Bármi lesz, történjék meg, hagyom.

Azt kívánom, éljen túl a szomszéd,

s helyettem is csak tartsa fenn fajom.

És míg a dolgok jól benépesülnek,

elténfergek, mert nincsen semmi más,

e szép országban minden este ünnep,

és nemzedékem nettó génhibás.

Most fúj a szél a jéggé hűlt szobában.

Már bújnék is, de látom, nincs kihez.

Az ablakot, lám, résnyire kitártam,

s precíz lett minden, kőkemény, hideg.

Szép ez így, hogy minden mozdulatlan,

és szép ez így, hogy senki sincs velem,

ki hozzám ért, az éljen boldogabban,

és azt kívánom, tényleg így legyen.

Jászberényi Sándor: Minden rendben

A négyes-hatos villamosra vártam.
Hallgattam: az éjjel elterült lazán,
s fel se tűnt a kölcsön bőrkabátban,
hogy fagyni kezdett és elkékült a szám.
A villamos meg csak nem akart jönni.
"Nem baj" - gondoltam. "Nincs vonaljegyem.
Nem vár senki. Nincs mivel törődni -
Esetleges, mi történhet velem."
A körút mellett minden bérlakásban
az összes alvó fogcsikorgatott,
s összeadta szépen önmagában,
hogy álmából levesbe aznap mit rakott.
Gyalog sétáltam egészen hazáig.
Fázni kezdtem. A körút gyorsított velem,
figyeltem szedált országom, hogy ásít,
majd tűnődtem, hogy mit jelent nekem.

Az én hazám nem hordoz pluszjelentést,
de megmondja, hogy súlyom hány kiló,
hogy nem vagyok eléggé jó keresztény,
és nem vagyok eléggé jó zsidó.
Hogy bárhogy élek, nem lesz semmi könnyebb -
Vágyam sincs, hogy szívem hajtsa szét.
Nehézkes, átizzadt érdekek jelölnek,
és én vagyok már minden csőcselék.
Az utcán, hogyha bárki szembejönne,
amit szeretne, azt tehet velem,
bevett dolog, hogy így jutunk mi többre -
akárki megkap áfamentesen.
Hazaérek. Minden növényem él még.
A bérlakás szelíden rám köszön.
A boldogságot nézem még a tévén -
Van tiszta ágyam, van néhány söröm.