Peer Krisztián: Újra írok

Sohasem késő? Túl sok filmet láttam.
Ha másodszor is felállsz, hülye vagy.

Ki csinál olyat, ami fájni fog.

A lehető legkisebb felületet mutatom,

felnőtt ember vagyok,

van abban valami gyanús.

Hogy neked mégis érdekes.

A nő a jegypénztárban,

aki kitette a táblát.

Ült az üveg mögött,

és csak maga elé nézett.

Rögtön jövök, de meg se mozdult.

Kaphatott egy telefont.

Egy táblát mindenki ki tud tenni,

de ő kikapcsolta a tekintetét.

Rögtön jövök, és semmi fókusz.

Minden angyal iszonyú.

A sor pedig várt, ki vagyok én,

beálltam úgy nyolcadik-tizediknek.

Álltunk ott, mintha mi se történne,

mindenki várt a sorára.

Peer Krisztián: Vigyázok rád

Érzelmileg megérint egy kő.
Különleges, de melyik kő nem az.

A kezembe fogom, hazáig sétálunk.

Érzem a tenyered melegét.

Izzad, cserélünk.

Eddig még, amit hazahoztam,

ahogy mindenki más,

a Dunába mártottam a köveket,

hogy megélénküljenek színeik.

De ezt nem fogom.

Peer Krisztián: Bérlet

Mindennap kidobok egy tárgyat.
Ma a lejárt bérleted tokostul.

Aztán kiveszem a kukából, és kisimogatom.

Végig nálam volt, de nem használtam,

inkább a hisztérikus taxizás,

mert nincs idő, és nem számít a pénz.

Ma belenyúltam az aprós üvegbe.

Holnap lezuhanyozom.

Akkor sem láttam három napnál tovább,

mikor rávettél, hogy felszedjelek.

Ott van a nagymamád bögréje,

sohasem ittál belőle,

mégis rád emlékeztet,

mint téged a nagymamádra,

azért van azóta is díszhelyen és útban.

Az ágyban tudok aludni,

a dezodorod használom,

semleges szagú.

A festményekre képes vagyok nézni,

de már a festékre nem,

a filmtervekre, a fapálcákra,

a minden selejtezést túlélt,

sohasem viselt ruhákra.

A kiolvasztott ételekre.

Mindennap kidobok egyet, de hiába,

nem csökken a tárgyak száma.

Ennyi időre már minek vettél bérletet.

Peer Krisztián: Keserű pohár

Aki egynél többet akar lépni, menthetetlen elesik.
Aki kinyitja a szemét, mindent elveszít.

Amihez először érsz, odafagysz.

Ücsörögsz a kertben,

embermagasságú szemét.

Ébredés után pálinka.

Jobb lenne ébredés előtt.

A költészet nem segít,

ezt egy költőnél jobban senki nem tudja.

Hiába raksz reggel úgy-ahogy rendet,

elrontod éjszaka.

Fogaiddal tépnéd ki magadból a jót,

ha még lennének fogaid.

Egy élet elmúlt,

a helye fáj.

Jézus meg hol a kurva anyjában késik?

Leragadt a mennyországban?

Meddig kéreti még,

kétezer év eltelt,

ennyire jól érzi magát?

Peer Krisztián: Bűntudat-barométer

Jobban jártam, hogy meghaltál,
mintha szakítottunk volna.

Sokan ajánlottak pénzt.

Emlékszel, mire tanítottalak:

százat kérünk, ötvennek örülünk,

nekünk nemhogy nem szégyen a kérés,

de mindenki eleve tartozik,

aki élvezte már a társaságunkat.

A bántalmazó kapcsolat

örökre titokban marad.

Az aprós üveg is újra telik,

ahogy az életem.

Megálltam egy ujjnyival az alja előtt.

Mégse jó eltüzelni,

a széttépett dobozokat tavasszal

a papírgyűjtő gyerekeknek adom.

Már ki lennénk pakolva -

most írunk új egyéves szerződést.

Berendezkedtem.

Olyan, mintha az összes szeretetet,

ami neked jutott volna,

én kapnám meg az itteniektől egyben,

ahogy te öt napban

fájdalomból ötven-hatvan évet.

Köztük ezt is.

Krisztus a tudója.

Mikor negyvenkettő leszel, én majdnem hatvan.

Ideális életkor egy szép szívrohamhoz.

Nem én vállaltam,

hogy egyedül maradok. Ellenkezőleg.

Eleve több lapból játszom:

se az örökké nem ugyanaz kettőnknek,

se egy év. Mert hányból.

És most már, hogy elaltattalak,

térjünk vissza a pénzre.

Meddig őrizzem a szobád?

Peer Krisztián: Táncdal

Szemed és füled vagyok erre a világra,
zeném, szemüvegem,

életelixírem,

csodás kompromisszumom.

Neked tetszeni.

Pont szemnek és fülnek azonban használhatatlan.

Hiszen szemem, amerre sejtelek,

a semmibe néz,

és fülemben a vér dobol,

minden egyszerre szól - 

ugye vagy valahol, ugye vagy valahol.

Nem látni szeretnék,

csak látni szeretnélek.

Peer Krisztián: Őrzés, ellenőrzés

Vegyél fel papucsot,
szárítsd meg a hajad.

Meghűlsz és meghalsz, szegény.

Végig bagatellizáltam,

azt hittem, azt kell.

Volt egy csúnya vihar,

legalább lemaradtál.

A Flop is meghízott télre.

Kár, hogy nem együtt látjuk

a havat, amit küldtél.

Mesélek róla a botnak,

aki az első telét éli túl.

Belőled diófa lesz,

azt felismernéd, és ad is valamit.

Elsuttogom a lombjaidnak,

amit azóta megtudtam rólad.

Remélem, nem adják tovább.

Peer Krisztián: Félteni magadtól

(Levél Kanadába)

Hogy tönkretennéd, ha hozzáérnél?
Ő az erősebb anyag.
Te meg a keményebb, ami majd szétreped.

Megemelkedik a fa körül az aszfalt.
Alkalmazkodik, pedig nem is él.
Titkoltam egy pillanatig is,
hogy én sem?
Minek simogatsz, amikor dicsekszem?
Szereted a vesztes ügyeket?

Adtam olvasnivalót a repülőre,
igyekszem nem gondolni a jövőre,
folyton kapcsolatban vagyunk,
csak nem egyszerre ébren.

De hazajössz,
akkor majd lesz időnk mindenre.
Mióta megegyeztünk,
idő úgyis csak azóta van.
Múltam meg azért,
mert mutatom.

Ez a szerelem,
ha nem venném észre.
Mire válaszolsz, alszom.
Hogy a Six Feet Undert
újranéztem veled,
az is egy vallomás.

Peer Krisztián: Flop

Nem is akartál te kutyát soha.
Olyan helyre ügyeskedi be a labdát,
ahonan esélye nincs kikotorni,
csak hogy nyüsszöghessen.
Napi húsz négyütemű fekvőtámaszt
megcsináltat velem a Flop.
Hogy tornáztat, azt mindig tudtam,
de a puszta létezésében
csak most fedezem fel a pedagógiát.
Nem is akartál te kutyát soha,
csak azt akartad, hogy legyen,
aki miatt kimegyek.

Ki is megyünk mindennap a fádhoz.
Ami, ne haragudj, most még csak egy bot.
Mindennap megsimogatok egy rügyező rudat,
elmesélem neki a napomat,
és megköszönöm a tájat.
Azt hittem, megéri a tavaszt,
de az eldugott vödröt ellopták.
A következőbe majd belekarcolom,
hogy Zsófié. Akkor majd nem merik.

Peer Krisztián: A nap, amikor tökéletes vagyok

Csináltam friss csalánteát reggel,
nem fizettem a vonaton,
ötven plusznál fel tudtam állni,
nem mentem sehova taxival,
egy hónapra elég füvet vettem,
írtam egy verset hazafelé,
de nem ébresztelek fel.

Peer Krisztián: 40

Késõ elkezdeni. Késõ abbahagyni.

Elmértem magam, nem volt minta –
századiknak ezen nyöszörögni
olyan sablonos.
Egymáshoz mérjük magunkat,
amatõr asztalosok.
Már hullanak a korombeliek.

Este az egyik még mesélt a gyereknek.

Úgy volt összetéveszthetetlen a másik,
hogy még csak nem is ismételte magát.
Az meg a legyet megbaszta röpében.
Emléke szívünkben örökké él.

De én nem érek rá erre,

mondatban vagyok.
A boldogság ennyi,
bûntudatra semmi ok,
apámnak volt igaza mégis:
ilyen negyvenévesnek kell lenni,
mert negyven évesnek ilyen lenni,
hogy még el sem kezdõdött.

Egy nagy öleléssel

a másikra kenni –
ez az a dörgölõdzés, ami nélkülözhetetlenné tesz.
Vagy megöregedni tanúk nélkül,
szálegyedül.

Ott állnak tornasorban,
egymás fülébe sugdos a tíz, a húsz, a negyvenéves Krisztián.
És mire a sor végéig ér a mondat,
kihull belõle minden fontosabb szó.

Ó, ha most meghalok,

mennyi minden nem kezdõdik majd el.
Félbe semmi nem marad.