Nádasdy Ádám: Hiáyossgáok a komolyzene terén

Egyszer majd Wagnerhez is felnövök,
hátradõlök, behunyom a szemem,
és lesz min gondolkoznom, nem muszáj
körbe pislogni, hogy tápot keressek
csak ímmel-ámmal mûködõ agyamnak.

Egyszer majd Wagnerhez is felnövök.
Elsõ barátnõm szülei (a néni
erõs állkapcsú, kutyamosolyú,
a bácsi hosszú, ájtatos) – nekik
Wagner volt a csúcs, én meg lementem
egészen mélyre, osztálytárs dobolt,
s volt pofám énekelni. Szégyen.

Egyszer majd Wagnerhez is felnövök,
és akkor én leszek a papám.
Sohasem kérdezett, vagy én nem válaszoltam.
Meg volt fagyva és Wagnert hallgatott,
elmentem mellette, jól kikerültem,
s most elállja itt a kijáratot.

Vera Pavlova: 21

The first kiss in the morning
tastes like the first kiss on Earth.
My waking soul is innocent,
as I lie next to the tenant
of my best dreams.
When I caress him, I know:
a kiss is preverbal,
a word is a kiss’s junior.

Pál Dániel Levente: [A kilences buszon, tegnap délelőtt…]

Nováky Zsuzsának

A kilences buszon, tegnap délelőtt
az első ülésen, az ajtó mögött
ült, éppen csak össze nem bújva
egy bácsi s egy szőke kisfiú, kinek ujja
a másik tenyerében, mint rozsdás gépen
ügyetlen kismadár, lép, zöttyen,
lép, zöttyen, körbenéz, elpihen.

A bácsi, valami volt vele, ha beszélt,
kicsit hátrébb állt a vézna nagymama,
kásás szavai nehezen találtak utat és célt,
kereste, mit akar, és azt is, mit mondana,
mutatott volna az egyik pirosnál
egy zebrára ugró kiskamasz lányt,
szájából elsőre krákogó szitoknál
egyebet szomorú grimasszal nem hányt,
pedig csak azt akarta volna halkan
és szerényen, hogy az a lányka ott,
örökölt évzárós fekete-fehérben
úgy lóbálja mind a két karját szanaszét,
mint akit tegnap láttak egy régi olasz filmben.

Értette a néni, együtt nézték, mosolygott,
szelíd hunyorral üzente vissza, neki is ez jutott
éppen eszébe, s intett, a kis szőke is talált
valami megosztható, finom valóságmagot.

Visszafordult a bácsi, s a kisfiú azonnal-rögtön:
Papa, mért zörög a busz, mi van alatta a földön?
Ezt át kell gondolni, és nem is mindegy,
s beszéde kitisztult, ahogy a gyerekre nézett:
Mért zörög, nem tudod, valóban kíváncsi vagy?
Kutyák futkároznak alatta, szaladnak,
egymást kergetik, morognak és ugatnak.
Kutyák? Igazi kutyák? Igen, azok és talán
egy macska is, kit, tudod, néha a busz oldalán,
a végállomásnál szoktunk látni,
ahogy igyekszik lopakodva felfele mászni.

Vidám sikkantás volt a válasz, kacsázott négyet
csodálkozó szeme tavának kék vizén.
Ne hangosan, a sofőr bácsit még megrémíted,
s a kismadár ugrálni kezdett végig öreg kezén,
ahogy kilesett, az üvegen át, hogy megfigyelje,
a sofőr bácsi valóban és tényleg megijedt-e.

Néztem őket, lehető láthatatlan,
s néztem, és néztem és tanultam,
hogy lehet és van olyan szeretet,
hol a huncut játék s a végtelen bizalom
együtt él, egyszerre mozdul s vesz lélegzetet.

Peer Krisztián: Flop

Nem is akartál te kutyát soha.
Olyan helyre ügyeskedi be a labdát,
ahonan esélye nincs kikotorni,
csak hogy nyüsszöghessen.
Napi húsz négyütemű fekvőtámaszt
megcsináltat velem a Flop.
Hogy tornáztat, azt mindig tudtam,
de a puszta létezésében
csak most fedezem fel a pedagógiát.
Nem is akartál te kutyát soha,
csak azt akartad, hogy legyen,
aki miatt kimegyek.

Ki is megyünk mindennap a fádhoz.
Ami, ne haragudj, most még csak egy bot.
Mindennap megsimogatok egy rügyező rudat,
elmesélem neki a napomat,
és megköszönöm a tájat.
Azt hittem, megéri a tavaszt,
de az eldugott vödröt ellopták.
A következőbe majd belekarcolom,
hogy Zsófié. Akkor majd nem merik.

Sarah Wylder Deshpande: The Patron Saint Of Boredom

As compensation for a boring life, he received a job
in heaven in the department of tropical fruits
and quickly moved up to miracles.
When all the excitement is too much,
he slips down to Earth
and doodles in the back of math books
or goes to Mass and finds
the two-year-olds who crawl beneath
the pews picking at stale gum.

Bunkong Tuon: My Daughter, The Snow Bomb

My daughter undergoes bombogenesis every night.
At three in the morning she screams in her crib
as if she’s being chased by a bogeyman.
My wife and I wait to see who will get up
and bring our daughter back to our bed.
Usually it’s my wife who cannot bear to hear her cry.
My wife returns cradling her daughter to her chest
whispering, “Baby, Baby, it’s all right.”
But all night it’s not all right for sleep never to return.
My daughter twists and turns between us
battling some low-pressure system that only her little body
can detect. Every hour she changes location
four to five times, but always perpendicular to us,
forming the letter “H” on our queen-sized bed.
One hour her little toes tickle my nostrils
or heels knead the back of my neck,
and the next her head burrows into my back.
By morning my wife and I wake up sore,
bodies aching, and smiling as we look at our daughter,
hair stuck to sweat-encrusted head, our little queen.

Sopotnik Zoltán: Erő

Az ember versenyezteti szeretteit.
Elképzeli, hogy ők is vele futnak.
Melegítőnadrág, kapucnis felső, zord edzőcipő.
Persze ez a verseny nem olyan, mint a rendes.

Mások nem is hívnák versenynek, annyira nem.
Csak ő, aki mindig elagy másokat.
Előz, zihál, a vízzel párolog. A tófenéken állítólag
a második bukott Angyal. A szeretet ezért is kell neki.

Az erő, mely biztonságot ad. Például halott
ikerpárja arca, akivel életében soha nem beszélt.
Testvérnek mondják, akik nem neveznék versenynek ezt.
Tulajdonképpen ő is csak most hívja így.

Gyenge izomgörcs simogatja lábát.
Oldalra néz, a többek még bírják, kitartanak.
"A szorongást együtt könnyebb megérteni."
Esélye van, hogy rábólintanak.

Jane Hirshfield: The Poet

She is working now, in a room
not unlike this one,
the one where I write, or you read.
Her table is covered with paper.
The light of the lamp would be
tempered by a shade, where the bulb's
single harshness might dissolve,
but it is not; she has taken it off.
Her poems? I will never know them,
though they are the ones I most need.
Even the alphabet she writes in
I cannot decipher. Her chair --
let us imagine whether it is leather
or canvas, vinyl or wicker. Let her
have a chair, her shadeless lamp,
the table. Let one or two she loves
be in the next room. Let the door
be closed, the sleeping ones healthy.
Let her have time, and silence,
enough paper to make mistakes and go on.

Tóth Krisztina: A házitündér

A százéves Weöres Sándornak

Porcica, porcica, látszol,
mint eszelős takarítok,
felmosok és kisikálok,
nappalim ablaka villog.
Feltakarítom a padlót,
írom a dalt a Weöresre,
mártom a rongyot a vízbe,
tunkolom újra a földre.
Hullik a hó is a kertre,
elpihen őszi levélen,
nem jut idő soha másra,
nem jut a versre se régen.
Kellene hagyni a francba,
jöjjön a Bóbita-dal most,
szállj ide, Szárnyati Géza,
légy a lapát, a domestos!
Porcica, porcica, látszol,
költeni kéne, de nem megy,
s felmerül újra a kérdés,
ülhet-e két lovat egy segg.

Molnár Krisztina Rita: Mindegymi-kor

Kit érdekel, hogy mit gondolok erről?
Mert úgyis mindenki maga marad.
Ekkorra nagyjából már minden eldől.
Kávézom, s nézem a madarakat.

Még mindig jobb, mint ha köldököt néznék,
vagy kapkodnék félve ide-oda,
riadtan keresném, hogy hol a vészfék.
Így meg jut minden napra egy csoda.

Madarak, gyerekek, férfiak és nők,
nyüzsög a lét vagy csendbe merül
- főleg, ha eljövök végre a géptől -,
a képernyő tükrében egy cinke ül.

A ráncok? A vágás? Az ősz hajszálak?
Azt hiszem, már őket is szeretem.
Egy romlandó test, amit használtak,
míg benne laktak. Ez ennyit jelent.

Na, megyek, mert dolgom azért akad még,
sőt, bővebben, mint hogy kedvem szerint.
Írni, meg főzni, míg nem hív a nemlét.
A fák arany keze míg meg nem int.

Molly Fisk: Violence Fractal

First it’s locations you’ve never heard of, then far-away places
you haven’t been. Then countries you’ve traveled to, but not
that city, and not in a long time. Slowly, a tulip unfurling red petals,
it’s Paris, Rio, Toronto. And Florida, where your grandmother lived
and you flew for a visit, age 12. Frogs on the window screen croaking
all night. Las Vegas is just one state over. So far no one you know,
but now it’s people your friends can name: a daughter’s schoolmate’s
psychologist mother. This week a bike path, a Walmart in Denver
where Ellen still lives and your favorite niece, but no one we know
shops at Walmart, do they? Soon, though. It’s only a question of numbers
and luck. It will be someone you liked but lost touch with, a boyfriend,
a roommate. Then someone you love. And then you.

Dana Gioia: Entrance (After Rilke)

Whoever you are: step out of doors tonight,
Out of the room that lets you feel secure.
Infinity is open to your sight.
Whoever you are.
With eyes that have forgotten how to see
From viewing things already too well-known,
Lift up into the dark a huge, black tree
And put it in the heavens: tall, alone.
And you have made the world and all you see.
It ripens like the words still in your mouth.
And when at last you comprehend its truth,
Then close your eyes and gently set it free.

Sztyepan Scsipacsov: Tudjátok-e?

Tudjátok-e, a szerelem mit ér,
s hogy megkettőzik értékét az évek?
A szerelem nem sóhaj, sétatér,
nem holdvilág, padok, beszélgetések.
Lesz benne minden: hó, latyak, vihar -
az életet is együtt kell szeretni.
A szerelem, az olyan, mint a dal.
S azt hiszitek, könnyű jó dalt szerezni?

(Vas István fordítása)

Galway Kinnell: Another Night in the Ruins: 7

How many nights must it take
one such as me to learn
that we aren't, after all, made
from that bird that flies out of its ashes,
that for us
as we go up in flames, our one work
is
to open ourselves, to be
the flames?

Papolczy Péter: Tápértékelés

Mélyen tisztelt gyártó!
Igazán nem ártó
szándékkal rovom e sorokat,
ki asztalt borogat,
velem nem rokonlélek,
én inkább mesélek.

Történt hát, hogy az önök nevével ellátott
félkilós száraz ebtápot
vásároltam egy boltban.
Hogy a bolt hol volt, vagy hol van,
levelemnek tárgyát nem képezi,
hisz az ottani serény kétkezi
dolgozókon nem bukott, és nem is állt,
mi itt most vizsgálatért kiált.

A tápot hazavittem egyenest,
gondolván, a kutyám este majd egyen ezt.
Ám ahogy hét óra tájban az etető tálban
szinültig áll a sok golyó,
négylábú barátom modorán azt látom,
e vacsora számára sokkoló.
Felborzolta szálkás szőrét,
és látszott, hogy egy árva őrét
magától a csemegére nem szánna.
Szemével közölte: ha csak számba
veszem e rusnya falatokat,
hát menten lehányom a falatokat.
Az eset namármost azért elgondolkodtató,
mert tacskóm ínyencnek korántsem mondható.
A sok tárgynak, fájdalom, se száma, se szeri,
mi eledelüket imígyen kenterbe veri.
Engedtessék meg, hogy felsoroljam őket,
tán nem sértem meg vele a termékfejlesztőket.

Cipőtalp, kabátgomb, famentes rajzlapok,
cellux és golyóstoll, üdítős kupakok,
fakéreg, hóvirág, gesztenye, dália,
árvácska, földgöröngy, mókusfekália.
A fülhallgatómnak szilikon betétje,
A bérelt símaszknak is ugrott a letétje.
Hajgumi, habszivacs, ceruza, kis lakat,
Nincs mi nem ehető, ha törik, ha szakad.
Fogyasztott labdákat, kicsiket, nagyokat,
de van, amit nem nyel le, ám szívesen nyalogat:
asztal- és széklábak, párnák és matracok,
szótárak, naptárak, földrajzi atlaszok,
zománcos szemölcs egy cserépvaránuszon,
és – maradjon közöttünk – nem épp tar ánuszom.

Mindezek fényében számomra meglepő,
hogy termékük eszerint kevésbé megnyerő,
mint szerves és szervetlen anyagok serege,
mit le sem meózott tesztek tömkelege.

Remélem soraim kedvüket nem szegik,
a díjnyertes bukét hamar kikeverik.

Csurai Zsófi: nyavalygás

lassan megint
forralt bor szezon lesz
majd gőzölgök egy kicsit én is
szegfűszeggel és fahéjjal
meg azokkal a jól ismert
hideg hajnalokkal amik
bokádtól araszolva
felkúsznak a tarkódig

...szóval szeress már egy kicsit

Garth Brooks: The river

You know a dream is like a river,
ever changing as it flows
And the dreamer's just a vessel that must follow where it goes
Trying to learn from what's behind you
Never knowing what's in store
Makes each day a constant battle
Just to stay between the shores

Too many times we stand beside
Let the water slip away
Till what we put off till tomorrow
has now become today
so don't you sit upon the shoreline
and say you're satisfied
Choose to chance the rapids
Dare to dance the tide

Jean Burden: Query

I asked the birds
who sing at night
where they learned their songs,
and what they sang about.

They said, "We learn from
birds who sing by day,
but what we sing about
is hard for us to say."

"Only those with beak
and wing can fathom joy
in dark and doubt.
The sky may turn to evening
and the sun to moon,
but we sing
of what you do not speak -
how night is sometimes noon,
how any season of the soul
can, with time, be coaxed to spring."

Szilvási Pál: Az élet elbújt

az élet elbújt
vagy végleg londonba költözött
ott mindig esik s az élet fázik
valahol a heathrow és a russell square között
de nem jön vissza
nincs miért
az élet elment sírni kár
és ritka szavú kedvesét
is elfeledte ez a dög

itt semmi kül
feketén bólingatunk ha jön az éj
bosszankodunk hogy mért nem süt a nap
az asszony néha süt
mákos pitét
vagy tengeri halat
az élet elment
és nem fogjuk várni
minden kurva nap

Rupi Kaur: [did you think i was a city….]

did you think i was a city
big enough for a weekend getaway
i am the town surrounding it
the one you've never heard of
but always pass through
there are no neon lights here
no skyscapers or statues
but there is thunder
for i make bridges tremble
i am not street meat i am homemade jam
thick enough to cut the sweetest
thing your lips will touch
i am not police sirens
i am the crackle of a fireplace
i'd burn you and you still
couldn't take your eyes off of me
cause i'd look so beautiful doing it
you'd blush
i am not a hotel room i am home
i am not the whiskey you want
i am the water you need
don't come here with expectations
and try to make a vacation out of me

Szilvási Pál: Születésnapodra

Néha mesélsz, és jórészt elfelejtem. Az öregedés,
gondolom ilyenkor, de lehet, hogy mindig ilyen voltam,
elveszek a történetek terében, ahogy a valóságos térben is,
kilépek a kapun, és biztosan ellenkező irányba indulok el,
kelet, nyugat nekem egyre megy, és gimnazista koromban sem tudtam biztosan,
hogy az Országház Pesten van-e, vagy Budán,
a történeteket is nehezen követem, a filmeket például,
vagy legalábbis későn esik le a tantusz, ja, hogy ez most csak emlék?
ez húsz éve történt? igen, jó reggelt, nagyokos, aztán persze
elfelejtem, nem tudom, mit láttam már, mit olvastam,
azt hiszem, csak a dallamra figyelek, ami átlüktet a történeten,
az megmarad, mint amikor az ember éjjel fáradtan lehunyja a szemét,
és feltolul az előző éji álom, de nem a történet, meg semmi megfogható,
hiszen már akkor sem emlékezett rá, csak valami hullám, igen,
ami ismerős, amibe jó lesz újra beleereszkedni, hát így,
még nem tudom, mit üzen nekem a te történeted,
az ötvenéves történet, amiről néha mesélsz, és jórészt
elfelejtem, de azt tudom, hogy ismerős a dallam,
bár fájdalmas, olykor szenvedélyes, aztán fáradt,
a Hold zenéje ez, szóval mesélj tovább, ha elfelejtem is,
mert benne élek már ebben az ötven évben, ez lett
az otthonom, és ennek a történetnek a hullámaiba vetem bele magam,
amikor tökéletes tested ölelem.

Szilvási Pál: Mióta megjöttél

Jól vagyok. Tényleg.
Nem számítva persze a világállapotot.
Hogy mindannyiunkat elborít a nagy szürkület,
hogy gagyi diktátorok emelkednek fel,
és eladják az álmainkat a használtcikkpiacon,
hogy az emberek titkos széfekbe zárják a szívüket,
hogy ne okozzon véletlenül galibát az állásinterjún,
és aztán elfelejtik a számkombinációt.
Meg azt is, hogy hova írták föl.
De ezekre a dolgokra nem muszáj gondolni,
úgyhogy jól vagyok. Tényleg.
Elmúltak azok a hónapok, azok az évek,
amikor minden órában az járt a fejemben,
hogy elvesztem, és nincs hová mennem,
és aztán persze mégis mentem valahová,
de mindenütt lágy völgyeket kerestem kétségbeesve,
hogy ne maradjak örökre egyedül.
És versekkel béleltem ki az ágyamat,
és verssorokat sodortam magamnak,
amikor lépcsőkön mentem fölfelé,
vagy a liftben néztem magam,
hogy elszívjak majd egyet-egyet a hideg ellen.
És olyan otthonossá tettem a magányt,
hogy néha ma is hiányzik, és nem értem,
hogy lehetek jól.
Pedig jól vagyok. Tényleg.
Kopasz fejemen a hajnal,
talpamon az alkonyat.
Védve vagyok észak s dél felől.
Mióta megjöttél.

Dean Blehert: Private Eye

He was nervous--they always are,
the new ideas, fidgeting in front of
my big desk. I didn't have to ask
what he wanted. I'd seen it all before:
The threadbare concept, the vague, tired image,
bathed in unearthly light. "Look," I said,
"Why don't you go to the press?
They can find words for anything,
fast and cheap." "You don't understand--
I'm a very private thought. You
are a private poet, aren't you?"
"You bet." (Three cob-webbed file cabinets full
of private poetry.) "But I don't handle
love poems. They're nothing but
trouble. Make a bum out of you
every time." I cracked my knuckles.
His cigarette ashes missed the tray.
"But you're my last hope! I've tried
greeting card writers, novelists, cartoonists--
I even begged a whole English Lit. and
American Studies Department! No one
would help me. I simply must have a
Poet!" His eyes were as bloodshot
and chaotic as my own. But what
the hell, I'd had nothing else to
say lately, and there was a strangled
eloquence about him, just the hint of
a new angle. If I'd known then
where it would lead me--tangling
with six rough drafts, getting tied up
in a sestina, fighting off a mob
of sentiments, the blood-chilling message
from Mr. Big ("...indeed sorry...cannot use
your work..."), and most of all HER, Muse, sweet, sad
Muse, those big dumb eyes pleading
with mine to go on, find the missing words
somehow--Ah, Muse, what did I
get you into!... Had I known, I wonder, would I
still have returned his feverish stare
(He had to be expressed, see--
it takes some of them that way) and
said so nonchalantly "Okey dokey, I'll give it
a whirl...."

Charles Bukowski: True

one of Lorca's best lines
is,
"agony, always
agony ..."
think of this when you
kill a
cockroach or
pick up a razor to
shave
or awaken in the morning
to
face the
sun.