Markó Béla: Közös út

Ez volt az első közös utazásunk
az egyik fővárosból a másikba,
majdnem kilencszáz kilométert
tettünk meg egy zöldeskék Forddal,
ketten voltunk, vidámak és felszabadultak,
felváltva vezettünk, többnyire fél kézzel,
mert útközben is fogtuk egymás kezét,
rég volt, ma már fáradtabbak vagyunk,
nem annyira vidámak és felszabadultak,
mint hajdanában, de ha ketten utazunk,
most is meg-megfogjuk egymás kezét,
hiszen valahogy jelezni kell, hogy
tényleg sok minden megváltozott,
és mégsem változott meg semmi,
ilyenkor összecsukódik az azóta
eltelt negyedszázad, és nem is akarjuk,
hogy szétnyíljon újra, pedig különös
utazás volt, az oka is, a célja is,
szinte érthetetlen, hova és miért,
csak mi tudhattuk, míg az akkoriban
népszerű rádióadón a Beatlest
hallgattuk egy még régebbi időből,
visszafiatalodtunk teljesen, le is húztunk
egy parkolóba, próbáltuk kikapcsolni
a rádiót, de hiába, szólt tovább makacsul,
leállítottam a motort, és akkor is,
ide-oda tekergettük a gombot, de úgysem,
nem váltott csatornát, nem halkult,
nem hangosodott, el sem hallgatott,
ilyen még nem történt velünk,
valami nyilván elszakadt benne,
vagy éppenséggel most kelt életre,
előkerestük a szerszámokat, mindketten
tudunk bánni velük, ez azóta sokszor
kiderült, feszegettük, húztuk, rángattuk,
nem jöttünk rá, hogyan lehet kivenni
a műszerfalból a készüléket, mert
nem csavarral volt rögzítve, csak szólt
tovább a Beatles, ki tudja, már valahol
a Mariana-árokban volt a sárga
tengeralattjáró, mégsem távolodott,
vagy az is lehet, hogy velünk együtt
merült egyre lejjebb, nem voltunk képesek
lezárni, kiszedni, szétfeszíteni, egyre
idegesebben próbálkoztunk, már betört
rajta az áttetsző ablak, már leszakadt az egyik
gombja, és még mindig szólt a Beatles,
nagyon szerettük, most is szeretjük, aztán
a szó szoros értelmében darabjaira
vertük szét az autórádiót, kilógott már
minden belőle, egyszerre csak elhallgatott,
szégyenkezve néztünk egymásra,
mint a gyilkosok, csend volt, megöltük
a Beatlest, vagy csak egy élettelen
szerkezetet pusztítottunk el, de ami élettelen,
nem lehet azt megölni, hát megtanultuk
egyszer s mindenkorra, hogy ketten együtt
valami mássá változunk, olyankor
megállíthatatlanul szól egy réges-régi
zene a közelünkben, és sokáig
nem vagyunk képesek megállítani.

Mary Oliver: Mockingbirds

This morning
two mockingbirds

in the green field
were spinning and tossing

the white ribbons
of their songs
into the air.
I had nothing

better to do
than listen.
I mean this
seriously.

In Greece,
a long time ago,
an old couple
opened their door

to two strangers
who were,
it soon appeared,
not men at all,

but gods.
It is my favorite story--
how the old couple
had almost nothing to give

but their willingness
to be attentive--
but for this alone
the gods loved them

and blessed them--
when they rose
out of their mortal bodies,
like a million particles of water

from a fountain,
the light
swept into all the corners
of the cottage,

and the old couple,
shaken with understanding,
bowed down--
but still they asked for nothing

but the difficult life
which they had already.
And the gods smiled, as they vanished,
clapping their great wings.

Wherever it was
I was supposed to be
this morning--
whatever it was I said

I would be doing--
I was standing
at the edge of the field--
I was hurrying

through my own soul,
opening its dark doors--
I was leaning out;
I was listening.

Judith Viorst: Driving at Night

December dinner parties do not thrive
Unless the dinner party ends at five.
Nor do we go to operas or ballets
Unless we're ticketed for matinees.
And when we take our grandkids on the town,
We must get back before the sun goes down.
Our social light is suffering from blight
As, one by one, we cease to drive at night.

We sensibly accept that we must squint
Whenever we confront the finer print.
We know our blusher cannot be applied
Unless our mirror's triple-magnified.
We count on bifocals to mend the blur
That sometimes makes a him look like a her.
But when the day is done, we're out of sight
As, one by one, we cease to drive at night.

Our new best friends may lack of charm and spark
But they can see the road when it is dark.
The widows bypass prepossessing guys
For schlumps possessed of twenty-twenty eyes.
And when it's evening and we're needing cars,
We'd pick up fellows (if we could) in bars.
We've grown to fear the fading of the light,
As, one by one, we cease to drive at night.

Tóháti Zsuzsa: Vacsora

A pizzásdobozra írtam a neved,
mielőtt elsétáltam vele a szemétledobóig.
Régen mindig ráfirkáltuk a dobozokra,
hogy melyik a tiéd s melyikből ehetek én.
Ha már nem vagy itt, legalább a nevedet harsogja
az üres kartondoboz -
serceg a filc alatt a zsíros felület.
Így olyan, mintha a te pizzádat ettem volna meg,
pedig te sosem engeded, hogy bárki
beleegyen a kajádba.
Mindig azt mondod, hogy “ott a tied”.
Nem azért, mert irigy vagy,
egyszerűen nem bírod elviselni,
ha valaki más keze a tányérodon matat
vagy a pizzásdobozodban.
Van még ezernyi ilyen tulajdonságod,
amiket én sosem értettem, hiszen
nekem vannak tesóim, és
velük mindig mindenemet meg kellett osztanom.
Ez ilyen egyke dolog lehet.
Borospohárból is mindig
kettőt kellett elővennem, pedig
én simán ittam volna a poharadból,
engem az ilyesmi nem zavar.
De te nem szereted, ha érzed
valaki más szájának a melegét
a hűvös üvegpohár peremén.
“Nem illik”, mondod, de én
jól tudom, hogy ennél többről van szó.
Van benned valami elemi irtózás attól,
hogy megoszd mással is azt, ami a tied.
De mondom, nem irigységből van ez, talán
inkább nem szoktál ehhez hozzá,
azt hiszed, ha osztozol, akkor
belőled is kiszakad egy darab
vagy nem is tudom.

Mary Karr: VI. Wisdom: The Voice of God

Ninety percent of what’s wrong with you

could be cured with a hot bath,
says God through the manhole covers,
but you want magic, to win
the lottery you never bought a ticket for.
(Tenderly, the monks chant,
embrace the suffering.) The voice never
panders, offers no five-year plan,
no long-term solution, no edicts from a cloudy
white beard hooked over ears.
It is small and fond and local. Don’t look for
your initials in the geese honking
overhead or to see through the glass even
darkly. It says the most obvious shit,
i.e. Put down that gun, you need a sandwich.

Papp-Für János: kivételes

szeretném ha úgy gondolnál rám
mint egy kavicsra
árnyékban vagy sárban
medálon vagy vízen pattogva
vagy szóval mindegy
a kavicsok mindig a helyükre kerülnek
és mindig van köztük egy fényes
egy ragyogó és tiszta
akár az Isten arca
ezért általában lehajolnak a sétálgatók
ezért általában ritkák

Kányádi Sándor: Szürke szonett

meg ne tévesszen mosolyom
senkit az égvilágon
magamat rég nem áltatom
s tégedet sem barátom


de önnön rettegéseim
miért vetíteném rátok
inkább mosolygok feleim
akár a légtornászok


kihunyóban a csillagunk
ezen a korhadt kupolán
félve nézek a mélybe


isten csodája hogy vagyunk
mosolyogjatok vissza rám
nincs a csodának vége

Sylvia Plath: I Am Vertical

But I would rather be horizontal.
I am not a tree with my root in the soil
Sucking up minerals and motherly love
So that each March I may gleam into leaf,
Nor am I the beauty of a garden bed
Attracting my share of Ahs and spectacularly painted,
Unknowing I must soon unpetal.
Compared with me, a tree is immortal
And a flower-head not tall, but more startling,
And I want the one's longevity and the other's daring.


Tonight, in the infinitesimal light of the stars,
The trees and the flowers have been strewing their cool odors.
I walk among them, but none of them are noticing.
Sometimes I think that when I am sleeping
I must most perfectly resemble them --
Thoughts gone dim.
It is more natural to me, lying down.
Then the sky and I are in open conversation,
And I shall be useful when I lie down finally:
Then the trees may touch me for once, and the flowers have time for me.

Gary Soto: Teaching English from an Old Composition Book

My chalk is no longer than a chip of fingernail,

Chip by which I must explain this Monday
Night the verbs “to get;” “to wear,” “to cut.”
I’m not given much, these tired students,
Knuckle-wrapped from work as roofers,
Sour from scrubbing toilets and pedestal sinks.
I’m given this room with five windows,
A coffee machine, a piano with busted strings,
The music of how we feel as the sun falls,
Exhausted from keeping up.
I stand at
The blackboard. The chalk is worn to a hangnail,
Nearly gone, the dust of some educational bone.
By and by I’m Cantiflas, the comic
Busybody in front. I say, “I get the coffee.”
I pick up a coffee cup and sip.
I click my heels and say, “I wear my shoes.”
I bring an invisible fork to my mouth
And say, “I eat the chicken.”
Suddenly the class is alive—
Each one putting on hats and shoes,
Drinking sodas and beers, cutting flowers
And steaks—a pantomime of sumptuous living.

At break I pass out cookies.
Augustine, the Guatemalan, asks in Spanish,
“Teacher, what is ‘tally-ho’?”
I look at the word in the composition book.
I raise my face to the bare bulb for a blind answer.
I stutter, then say, “Es como adelante.”
Augustine smiles, then nudges a friend
In the next desk, now smarter by one word.
After the cookies are eaten,
We move ahead to prepositions—
“Under,” “over,” and “between,”
Useful words when la migra opens the doors
Of their idling vans.
At ten to nine, I’m tired of acting,
And they’re tired of their roles.
When class ends, I clap my hands of chalk dust,
And two students applaud, thinking it’s a new verb.
I tell them adelante,
And they pick up their old books.
They smile and, in return, cry, “Tally-ho.”
As they head for the door.

Ana Blandiana: Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban

Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban
hogy nekünk vajon két őrangyalunk van-e
mert mindig együtt vagyunk
s két őrangyal pazarlás.
Nekünk egy is elég lett volna.
Nem fordult meg fejemben
Hogy nem leszünk együtt majd egyszer
És akkor az angyal
Kénytelen választani
Vagy lemond róla egyikünk.
Valld be
Nem bántad meg, hogy végül
Csak nekem hagytad?

Judith Viorst: No More Babies

 The sterilizer's up for grabs.

Nicked porta-crib, good-bye.

My third and youngest son is growing older.

I'm done with dawn awakenings,

With pablum in my eye,

With small moist bundles burping on my shoulder.

I gave away my drawstring slacks

And smocks with floppy bows.

My silhouette will never more be pear-ish.

And though I'm left with stretch marks

And a few veins varicose,

I'm aming for an image less ma-mère-ish.

No playpens in the living room

Will mangle my décor.

My stairs will not be blocked with safety fences.

No rattles, bottles, bibs, stuffed bears

Will disarray my floor,

No eau de diaper pail will assail my senses.

And no more babies will disrupt

The tenor of my day.

Nor croup and teething interrupt my sleeping.

I swear to you I wouldn't have it

Any other way.

It's positively stupid to be weeping.    

Takács Zsuzsa: A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.


Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

Jassó Judit: Az emigráns

Kivándorolni csak üvöltve lehet.
A madár is, mikor fölemelik a kalitkát,
Rikoltva verdes
Szinte holt, annyira fél.
Az ajtó nyílik,
S ezzel mennyi lehetôség, pokoltól az égig.
Illendôségbôl még megszámlálja
Madár a tollát,
Ember a barátját,
S legjobb tudása és emlékezete,
Néhány könyve, ruhadarabja, jegyzetfüzete,
Naplója, valutája, összes megtakarítása
Birtokában elrepül

Adrienne Rich: What Kind of Times Are These

There's a place between two stands of trees where the grass grows uphill
and the old revolutionary road breaks off into shadows
near a meeting-house abandoned by the persecuted
who disappeared into those shadows.


I've walked there picking mushrooms at the edge of dread, but don't be fooled
this isn't a Russian poem, this is not somewhere else but here,
our country moving closer to its own truth and dread,
its own ways of making people disappear.


I won't tell you where the place is, the dark mesh of the woods
meeting the unmarked strip of light—
ghost-ridden crossroads, leafmold paradise:
I know already who wants to buy it, sell it, make it disappear.


And I won't tell you where it is, so why do I tell you
anything? Because you still listen, because in times like these
to have you listen at all, it's necessary
to talk about trees.

Aimee Nezhukumatathil: Naming the Heartbeats

I’ve become the person who says Darling, who says Sugarpie,Honeybunch, 

Snugglebear—and that’s just for my children.
What I call my husband is unprintable. You’re welcome. I am
his sweetheart, and finally, finally—I answer to his call and his
alone. Animals are named for people, places, or perhaps a little
Latin. Plants invite names for colors or plant-parts. When you
get a group of heartbeats together you get names that call out
into the evening’s first radiance of planets: a quiver of cobras,
a maelstrom of salamanders, an audience of squid, or an ostentation
of peacocks. But what is it called when creatures on this earth curl
and sleep, when shadows of moons we don’t yet know brush across
our faces? And what is the name for the movement we make when
we wake, swiping hand or claw or wing across our face, like trying
to remember a path or a river we’ve only visited in our dreams?

Erdős Virág: Azóta néha észreveszem magamon, hogy

nem vagyok kivilágítva.
Nincs macskaszemem.
Random csomagocskákat dugok a táskámba.
Idegen címekre járok haza.
A családnevemet memorizálom.
Kapukód-kombinációkon agyalok.
Bármit főzök, bezacskózom.
Listát készítek a megennivalókról.
Kipipálom a tételeket.
Időnként hívást érzek.
Ülök a dolgozószobámban, és várom a jelet.
Ha pittyegést hallok, felvillanyozódom.
Mielőtt kimegyek a hallba, megnézem, hány kilóméter.
Ha bemegyek egy kávézóba, háromjegyű számmal köszönök.
Be se megyek.
Kint várok az esőben.
Ha meglátok bármit, kedvem támad elvinni bárkinek.
Néha felkapok a hátamra egy nagy és nehéz valamit, és le-föl szaladgálok vele a lépcsőn.
Olyan ügyekért is jó sokat pedálozok, amikért nem kéne.
Olyan sofőröknek is beszólogatok, akik a közelembe se jöttek.
Időnként célt tévesztek, olyankor megpróbálom újratervezni az életem.
Álmomban sötét lépcsőházakban bolyongok.
Dézsatavak és mentaligetek közt oldalazok egy végtelenbe nyúló függőfolyosón.
A lift egy állat gyomra, a csengőgomb egy szemgolyó, az ajtóban én állok.
Az utcán futva sétálok, és ijesztgetem a gyalogosokat.
Messziről köszönök a hozzám hasonló színű embereknek.

Leila Chatti: Waking After the Surgery

And just like that, I was whole again,

seam like a drawing of an eyelid closed,
gauze resting atop it like a bed

of snow laid quietly in the night
while I was somewhere or something

else, not quite dead but nearly, freer,
my self unlatched for a while as if it were

a dog I had simply released from its leash
or a balloon slipped loose from my grip

in a room with a low ceiling, my life
bouncing back within reach, my life

bounding toward me when called.

Győrffy Ákos: A kunyhó

Az a kunyhó még nincs

felépítve ahol kihúzhatnék

egyszer egy májust, a

zsindelytetőt öreg bükkök

karistolnák, a zivatarok

szaga megülne ruháimban,

kakukk és fülemüle altatna

el, nézném a növekedést, a

kitárulkozást, nem

gondolkodnék, nem vonnék le

következtetéseket, csak

néha hajnalonként

ismeretlen virágok illatára

ébrednék, és kitörne belőlem

az oktalan sírás, nem, ez a

kunyhó még nincs felépítve

bennem.

Tóth Krisztina: Séta

Mándy Ivánnak

Az, aki nincs, csak a térre ment ki.
Csak a szemetet vitte le.
Rövidke sétát ír levél helyett,
hogy ernyőt is vitt, nem jön este se,

hogy nem jön vissza, mert ő most az este,
ő az eső, a fényes járda őre:
előrehajtva alszik egy ülés,
mintha valaki a kormányra dőlne.

Linda Gregg: The Light Continues

Every evening, an hour before 

the sun goes down, I walk toward
its light, wanting to be altered.
Always in quiet, the air still.
Walking up the straight empty road
and then back. When the sun
is gone, the light continues
high up in the sky for a while.
When I return, the moon is there.
Like a changing of the guard.
I don’t expect the light
to save me, but I do believe
in the ritual. I believe
I am being born a second time
in this very plain way.

Yanyi: Aubade

    I woke up with so much love for you

It doesn’t matter where I am

I am making eggs

    The sun is warming my just-shaved head
    like your hand when sometimes
                            it rests there.

Kopriva Nikolett: Mama és az angyalok

Mama azt mondta, az angyalok
nem az égben laknak,
és nem a templom hideg falai között.
Némelyik széles karimájú kalapban
és rongyos kabátban járja
a nagyvárosok utcáit,
a személytelen országutat,
a portól sárga tanyavilágot.
Ott vannak a Zöldpiacon,
céklát árulnak fejkendőben,
vagy súlyos szatyrot cipelve
nézelődnek a sorok között.
A Gorkij-park padjain sakkoznak
fehér időtlenségben.
Ott vannak a fel-alá szaladgáló
gyerekek között,
este a gyűrött arcú, fáradt felnőttek
tükréből bámulnak hunyorgó szemmel.
Mama azt mondta, olykor az angyalok is
a senkiföldjén üvöltenek,
mint te vagy én.
Hiába kérdeztem,
kikből lesznek angyalok,
nem felelt, arca sem rándult,
csak kötötte tovább a lila szvettert,
amiben évek múltán elaludt.

Luci Shaw: Wrong Turn

I took a wrong turn the other day.
A mistake, but it led me to the shop where I found
the very thing I’d been searching for.

With my brother I opened a packet
of old letters from my mother and saw a side of her
that sweetened what had been deeply sour.

Later that day the radio sang a song from
a time when I was discovering love,
and folded me into itself again.

Képes Géza: Elég

Minden parázs
hideg hamu
minden szó
néma tátogás


Nem kellenek szavak
Elég
egy
összevillanás


Még az se kell


Elég
ha
vagy

Kállay Eszter: Barátaink

az egyik sétánk vége felé
vettem észre a nagy, sötét és nehéz testű, nyugodt lovakat,
érdeklődve hajoltak át egy kerítésen.
bársony sercegés, lassú rágás. az este érkezése.
sosem voltál ilyen közel állatokhoz, a párájuk
szelíden a közeledbe ért.
eldönthetjük, hogy ők lesznek a barátaink?

ahogy hazaérünk az élénk körvonalak közé, a villanyfénybe,
a lovak emléke távolodni kezd.
a konyhában már csak a pirítós illatának van hely,
a fürdőszoba csobogása mellett esélyünk sincs
meghallani halk lélegzetüket.

csak lefekvés előtt gondolunk rájuk újra, igen,
ők a barátaink, soha, eszünkbe sem jutna
rájuk ülni, csak közel menni hozzájuk,
végtelen ideig ölelni a nyakukat.

Mary Ruefle: The Hand

The teacher asks a question.

You know the answer, you suspect
you are the only one in the classroom
who knows the answer, because the person
in question is yourself, and on that
you are the greatest living authority,
but you don’t raise your hand.
You raise the top of your desk
and take out an apple.
You look out the window.
You don’t raise your hand and there is
some essential beauty in your fingers,
which aren’t even drumming, but lie
flat and peaceful.
The teacher repeats the question.
Outside the window, on an overhanging branch,
a robin is ruffling its feathers
and spring is in the air.

Judith Viorst: One Hallmark of Maturity Is Having the Capacity to Hold Two Opposing Ideas in Your Head at Once

My scalp is now showing.
My moles keep on growing.
My waistline and breasts have converged.
My teeth resist brightening.

I'm in decline.
It's positively frightening.

A new moon's arriving.
Sinatra is jiving.
My husband is holding my hand.
The white wine is chilling.

I'm still alive.
It's positively thrilling.

Oravecz Imre: Visszaszámlálás

Még jössz-mégy a világban,
tűzifát hasogatsz,
táplálékot veszel magadhoz,
rendszeresen tisztálkodsz,
adsz a külsődre,
óvod testi épségedet,
pénzért munkát végzel,
számlákat fizetsz,
számon tartod az árakat,
kutyát etetsz,
időjárásjelentést hallgatsz,
beosztod idődet,
vágyaid vannak,
terveket szősz,
számolsz a holnappal,
ítéletet alkotsz,
véleményt nyilvánítasz,
verset írsz,
kedvenc íróid olvasod,
alkonyi eget nézel,
felhőkben gyönyörködsz,
megrészegülsz a kakukkfű illatától,
átkarolod kedvesed,
látszólag még minden rendben,
pedig hasadban már ketyeg a halál.

Judith Viorst: The Truth

The truth is
If I had it all to do over
I still wouldn't study Swahili,
Learn to fly a plane,
Or take 92 lovers,
Some of them simultaneously.

The truth is
If I lived my life again
I still wouldn't leap before looking,
I still wouldn't count my chickens before they were hatched,
And I'd still, just in case I was hit by a car and had to be
rushed to the hospital and examined,
Wear clean underwear.

The truth is
If I got a second chance
I still wouldn't know a forward pass from a backward one,
A self-effacing wine from a presumptuous one,
Or a man who, if I let him pick me up, would be rich, sincere,
and of the same religious persuasion
From a man who, if I let him pick him up, would wind up being
a homicidal rapist.

The truth is
That I'll always want to be
Pure enough to hate white bread,
Deep enough to admire Patagonian folk art,
Thin enough to go swimming in the nude,
Mature enough to outgrow Erich Fromm,
Nice enough to be nice to my Uncle Bernie,
And secure enough to not need getting married.

But the truth is
That the next time around,
I still wouldn't.

Ida Lórien Ringdal: Beteg állat

nem láttad a napszemüvegem?
írja Maja sms-ben,
már háromszor próbált hívni,
nem akarok vele beszélni,
nem akarok senkivel se beszélni,
nem akarok élni,
az ágyon fekszem,
fényes nappal van,
a villany lekapcsolva,
a roló lehúzva,
arra gondolok, hogyan öljem meg magam,
megkérdezem Maját, hogy átkutatta-e az összes táskáját
és a cipőspolcot,
talán leeshetett a cipők közé,
nem,
mindenhol kereste,
kétszer is ellenőrizte,
háromszor is,
felakasszam magam?
vagy esetleg vonat elé ugorjak?
azt ajánlom neki, hogy hívja fel a kocsmát, ahol tegnap voltunk
vagy hogy esetleg Silje vitte haza véletlenül,
néhány percig csend lesz,
felnézek a plafonra és arra gondolok vajon mennyibe kerül
felszerelni egy akasztót,
ami kibír 60 kilót,
az iphone felvillan,
Silje se látta a napszemüveget,
esetleg mondhatnám azt a szerelőnek ,
hogy egy nehéz csillárt fogok fellógatni,
amúgy sem az ő dolga,
Maja szomorú,
Maja igazán szomorú,
három sírós szmájlit is küld
és három összetört szívet,
nagyon fontos Majának, hogy megtalálja a napszemüvegét,
végigmegy a tegnapi útvonalunkon,
hogy megkeresse,
milyen nevetséges,
én itt öngyilkosságot tervezek
Maja pedig úgy keresi a napszemüvegét, mintha az élete függne tőle,
pedig vehetne egy újat,
ugyanolyat
vagy esetleg szebbet,
mindenhol árulnak napszemüveget, az összes ruhaboltban városszerte,
országszerte, világszerte,
nem is kell, hogy kilépjen a házból,
megrendelheti interneten,
de Majának pont ez a napszemüveg kell,
mert jelent neki valamit,
ez volt rajta amikor a Roskilde fesztiválon volt,
ez volt rajta amikor szerelmes volt egy fiúba,
ez volt rajta amikor boldog volt,
a napszemüveg tele van emlékekkel,
ha tűz ütne ki,
valószínűleg magával vinné
miközben a lakásból menekül,
ki gondolná, hogy egy ilyen kis tárgy ilyen fontos tud lenni,
felülök az ágyban
és lerakom az iphone-t,
istenem,
szinte aranyos,
elkezdek gondolkozni az összes
tárgyon,
beszélgetésen,
cselekedeten,
gondolaton,
érzésen,
amik összevetve az életemet alkotják,
amik együtt minden,
én is egy ilyen kis, jelentéktelen fontos dolog vagyok,
amit valaki keresne és keresne,
ha eltűnne,
sírok,
ez teljesen nevetséges,
hogy minden kis dolog,
ami jelentéktelen önmagában,
milyen fontos és nagy lesz
együttvéve,
milyen beteg állat volt aki ezt kitalálta,
olyan egyszerű, hogy már túl nehéz
megérteni,
emlékezni rá,
belátni,
felhúzom a redőnyt,
nem vakít meg a napfény,
amúgy is bármikor
elhalaszthatom,
és igazából egészen jól mutatna
itt egy csillár
.
.
.
.

--Fordította: Gógl Réka

Locker Dávid: Hályog

A dolgok, amikről nem beszélünk,
ártalmatlan nézeteltérésnek indulnak.
Egy rendező, akin meglepődünk, hogy a másik gyűlöli.
Egy költőnő, akin, hogy a másik nem.
Egy kedvenc étel.
Egy régi dugás valamelyik ismerőssel.

A dolgok, amikről nem beszélünk,
attól lesznek azok, amik, mert tényleg nem beszélünk róluk,
hagyjuk nőni őket.
Míg csak az elképzelésekről szólnak, kiiktathatók:
még megláthatjuk mögöttük egymást.
Csak akkor válnak lekaparhatatlan hályoggá,
mikor túlnőnek minket.
Mikor torokra szoruló elővigyázattá válnak,
tapintatosan elterelt beszélgetéssé.
Kínos csönddé, ami attól kínos,
hogy nem kéne kínosnak lennie.
Eltitkolt, sebzett idegenséggé.

A dolgokban, amikről nem beszélünk,
nem az a legrosszabb, hogy kitakarják előlünk egymást.
És még csak nem is az, hogy akkor is beszélnek hozzánk,
mikor mi egymással
már régóta nem.
Hanem az, hogy jelentősnek hazudják magukat,
túlkiabálva mindent, ami valóban jelentős lehetne:
céltalan, őszi biciklizéseket,
nevetéseket részegen hazafelé,
átizzadt, hajnali, szépen üres csöndeket.
Hogy nem hagyják, hogy ezt az egészet,
amit valamikor szerelemnek hívtunk,
végre halkuló, fehéren lobogó emlékké mossa a megbocsátás.

Ifeanyi Ogbo: forgive me for the parts of you i’m yet to kiss

i used to think there was only one part of
the body meant for kisses,
but on your body I discovered a thousand places.

you were born naked so I could clothe you with kisses,
my lips were made to adorn every inch of
the landscape of your skin.

kisses on places you’ll never want your mother
to read about,
sinful actions too holy for confession.

and when we finally merge into one
my body memorizing every part of yours
i discover there are ways to visit heaven without dying.

Brian Bilston: This Is One of Those Poems Without Any Rhymes

This is one of those poems
without any rhymes,
like the kind you may read
in the Sunday (Times)Telegraph.

For the real poet, you see,
rhyme’s deleterious,
when you want to be seen
as poignant and (serious)profound.

Rhyming is childish and trivial;
it smacks of the frivolous.
But I’ll throw in some half-rhymes
of which you may be (oblivious)ignorant.

This is also one of those poems
that ends with a metaphorsimile,
like the silence of writing paper,
untouched in the letter drawer.

Parti Nagy Lajos: Egy "fecskére", mely viszket

Egy emberként húz a Fecske délnek,
Ahont nincsen nyoma se födélnek,
Ahont csak a szeretsenek laknak,
Szárnyaikkal búcsút csoválgatnak.

Afrikában minek mész te, Fecske,
Kövérebb ott hal, vad és menyecske?
Ha kövérebb, csípje meg a kánya,
A magyar Fecskének itt van a hazája!

(…)

Itt van a’ Te Hazád, ha ember, ha asszon’,
A jóságos Isten akarhová rakjon.
Ne kompolgálj, mint a bolhó büfti,
Hanem ülj a babérodra, füsti!

Végy példát a magyar emberekrül,
Halni kész, de gyáván el nem repül,
Istenem, csak annak növeszsz szárnyat,
Ki nem csap föl költöző madárnak!

Linda Pastan: Imaginary Conversation

You tell me to live each day
as if it were my last. This is in the kitchen
where before coffee I complain
of the day ahead—that obstacle race
of minutes and hours,
grocery stores and doctors.

But why the last? I ask. Why not
live each day as if it were the first—
all raw astonishment, Eve rubbing
her eyes awake that first morning,
the sun coming up
like an ingénue in the east?

You grind the coffee
with the small roar of a mind
trying to clear itself. I set
the table, glance out the window
where dew has baptized every
living surface.

László Noémi: Reggeli kérdés

Ma ki utazik el, ma

ki néz hosszan utána,

hogyan szakad vagy foszlik

a tegnap cérnaszála,

ki fűzi tű fokába,
hány öltés kell a szívig,

hogy verjen, míg a testet
a fű közé terítik,

hány öltés kell a színes,
a képeslap-magányhoz

fércelni annyi véget,
amennyi még lakályos,

amennyi tengerekben
a cseppet nem takarja -

hány öltés kell a szélnek,
hogy az eget bevarrja?

Jannisz Ritszosz: A haza

El innen - mondogatták. - Nem lehet elviselni már
    ezt a nyomort.
Nem lehet tűrni tovább a rossz halált. Igen ám, de
    mi lesz a halottainkkal?
a csontokkal, a cserépkorsókkal, a haranggal? Ó jaj,
    olajfa déli árnya!
tengerre dűlő kicsi szőlő, nagyhangú békák éjjelente!
Fáj ez a föld. Meg aztán - ki lesz gazdája a kutyának,
a verébnek, a szérűnek? Ráadásul itt ez a horgonylánc-zúzta,
    béna kéz - mihez kezdesz vele?

    A gyeplőt,
azt még csak megtartja, de a csákányt, a fűrészt,
    de az ásót?
És ha közben széthordja a szél a kazlat? És ha a
    krisztustalanok kiássák
a pajtában a puskát? Ki meri akkor majd kimondan: Haza.
Ültek a földön. Lehúzták a bakancsukat.
Kibogozták az előruha csücskét, rágcsálták a kenyeret.
    A morzsát
összeszedették és a lapos, fehér kőre tették,
hogy könnyen megtalálhassa a fiafecske, s éhen ne vesszen.
Aztán keresztet vetettek magukra.
És - maradtak.

--fordította Papp Árpád

Brian Bilston: Escape into Nature

There are times when it all gets too much
and I have to switch off the TV and the radio
and my brain, and escape outside.

I say good afternoon to next door's dog.
Heard the latest about the government? he barks.
You couldn't make it up. I smile weakly

and make excuses before walking on
past the pub, whose sign creaks in protest
against the steep rise in the cost of living.

From the tall branches of the tree opposite,
a seminar is in progress; a squirrel sets out
his ideas about how to alleviate the refugee crisis

while a chaffinch flaps his wings angriliy.
It all gets too much for one leaf, who hurls
itself down, remembering Trump.

I feel the murderous eyes of a crow upon me,
brooding about global warming no doubt,
and make my way down quickly to the river

where - for a few precious, stolen moments -
I close my eyes and listen to the water
as it laps gently against the bank

until I hear a slap of wet feet approaching.
Thought I'd find you here, the duck quacks.
Now what the hell we gonna do about Putin?

Rudy Francisco: Mercy

She asks me to kill the spider.
Instead, I get the most
peaceful weapons I can find.
I take a cup and a napkin.
I catch the spider, put it outside
and allow it to walk away.
If I am ever caught in the wrong place
at the wrong time, just being alive
and not bothering anyone,
I hope I am greeted
with the same kind
of mercy."

Weöres Sándor: Plakát

Ki a jelenkor kínját éled
ne feledd el: másképp is lehet!
Hogy a jelen betegebb a múltnál:
te vagy az oka, csak te! - ne feledd.

Nézd: a sokféle zászló, párt, kényszer
abból él, hogy komolyan veszed,
tőle vársz rendet, észt meg kenyeret.
Mindegy, hogy követed, vagy nem követed,
fő, hogy többé komolyan ne vedd,
mert ha röhögsz rajta: meggebed,
ezt se feledd.

William Martin: Do Not Ask Your Children to Strive

Do not ask your children

to strive for extraordinary lives.

Such striving may be admirable
but it is the way of foolishness.
Help them instead to find the wonder
and the marvel of an ordinary life.
Show them the joy of tasting
tomatoes, apples, and pears.
Show them how to cry
when pets and people die.
Show them the infinite pleasure
in the touch of a hand.
And make the ordinary come alive for them.
The extraordinary will take care of itself.

Gertheis Veronika: Nyári asszonyok

Az ötvenes nőknek jól áll a nyár,
mikor fehér és vízkék lent viselnek,
nem rejtőznek dús szövetek mögé,
s mint a nyári fák, könnyűek lesznek.

Én nyári asszony szeretnék majd lenni,
nem túl sok és nem túl kevés,
erős, tiszta illatú, repülni szabad,
és lágy, mint a finom lenszövés.

Heathcote Williams: A macska, akit árulásért kivégeztek

Egy macskát kivégeztek árulásért
Az első világháborúban
Afféle közvetítőként ügyködött
Az antant és a tengelyhatalmak arcvonalai között:
Az angol és a német bakák
Egymásnak üzenhettek vele
Apró cetliket tűztek
A macska nyakörvére
És a macska átszaladt a senkiföldjén
Lövészároktól lövészárokig.
Mikor a Hadügyminisztérium az esetről értesült
Az antant tábornokai parancsba adták
Hogy a macskát, akit Félixnek hívtak
Lőjék agyon, mivel hírvivőként
Lehetővé tette, hogy a nyugati fronton
Egymással harcoló csapatok egymással inkább
Barátkozzanak.
Hiszen egy karácsonyi fegyvernyugvás után
Mikor, amolyan csodaként, megkopott a gyűlölködés
És az egyik német ároklakó rákezdett a „Heilige Nacht”-ra
És az angol árokból a „Silent Night” felelt neki
És a halálos ellenségek
Félve előmásztak a sárból
A szabadba
Kezükben ajándékokat
Rumot és snapszot és mézeskalácsot
És Huntley & Palmer’s gabonakekszet szorongatva
És boldogan mosolyogva csereberéltek;
És mikor spontán focimeccsek kezdődtek
Itt is, ott is a frontvonalak mentén…
A bajtársiasság spontán jelei;
Az összetartozás fegyvernyugvásai;
Akkor a kormány bűncselekménynek nevezte ezeket
Az alá sosem írt fegyverszüneteket;
Bejelentették, hogy az efféle események
A legsúlyosabb árulásnak tekintendők
És méltó büntetésük, akárcsak a gyáva megfutamodásé
A kivégző osztag.
De Félix, a macska (akit a németek Nesztornak hívtak)
Önmaga szabta saját törvényeit.
Türelmesen várt, amíg
Az angol és német nyelvű üdvözleteket
A fagytól remegő ujjú bakák
A nyakörvére rögzítették.
„Hello Fritz.”
„Gutentag Tommy.”
“Fröhliche Weihnachten, Tommy.”
“Happy Christmas, Fritz.”
És a macska ide-oda szaladt a hóban
A senkiföldje fagyott, könyörtelen rögei között;
Előbb Monsnál jelent meg
Majd később ott volt Passchendaele-nél is.
Végül Félixet – mint a középkorban
Annyi állatot, akiket köztudottan
Az ördög cimboráiként citáltak bíróság elé –
A vezérkar elítélte, mert
Fenyegetést jelentett
Mert árulást szított
Mert aláaknázta a gyűlöletbűnök sorozatát, ami
Maga volt az első világháború;
A háborús bűn, ami
Tizenötmillió áldozatot szedett
Köztük egy békés macska:
Alig említik valahol.
De véres mancsnyomai
Magányos macskai hitvallások
A háború abszurditásáról.

--fordította Konok Péter

Brian Bilston: Advanced Book Search

"I can't remember what it's called
but I'm pretty sure it has a green cover.
What I do know is that the author's name
starts with a P. Or possibly a K.
One of the consonants, definitely.

She was talking about it on Radio 4 last week -
although now I come to think of it,
it may have been Radio 2. On Monday.
It's a novel. Set in Bridgend, if that helps.
No, hang on ... Bridport. Or Brisbane?
She did sound Austrailan, in a Welsh kind of way.

At least, I think it's a novel. It might be
an autobiography. Or a travel guide.
But I am certain it has a green cover
because I saw a picture of it
in the newspaper a few weeks ago,
although that could have been another book ..."

are words that take a long time to type
into an online search box,
and lead to unsatisfactory results.
I ask my local bookseller instead,
who fetches the book from the shelf.
Turns out the cover is red.

Gwendolyn Brooks: Corners on the Curving Sky

Our earth is round, and, among other things

That means that you and I can hold
completely different
Points of view and both be right.
The difference of our positions will show
Stars in your window I cannot even imagine.
Your sky may burn with light,
While mine, at the same moment,
Spreads beautiful to darkness.
Still, we must choose how we separately corner
The circling universe of our experience.
Once chosen, our cornering will determine
The message of any star and darkness we
encounter.

Berényi Rita: Beszélgetések (2)

S tudod, mi a nehéz?A lepke visszabábozódása.

Élni úgy tovább, mintha
meg sem sejtetted volna,

mi lehetnél.

.
.

Jeffrey Harrison: A Drink of Water

When my nineteen-year-old son turns on the kitchen tap
and leans down over the sink and tilts his head sideways
to drink directly from the stream of cool water,
I think of my older brother, now almost ten years gone,
who used to do the same thing at that age;

And when he lifts his head back up and, satisfied,
wipes the water dripping from his cheek
with his shirtsleeve, it's the same casual gesture
my brother used to make; and I don't tell him
to use a glass, the way our father told my brother,

because I like remembering my brother
when he was young, decades before anything
went wrong, and I like the way my son
becomes a little more my brother for a moment
through this small habit born of a simple need,

which, natural and unprompted, ties them together
across the bounds of death, and across time . . .
as if the clear stream flowed between two worlds
and entered this one through the kitchen faucet,
my son and brother drinking the same water.

Kántor Péter: Ez már mind emlék volna?

Például amikor rohantál valahova, belémkarolva,
talán hogy el ne szállj a lendülettől, azért,
és hogy én ne maradjak le, és időnként
akkorákat mosolyogtál, mint aki lottón nyert,
a kedvenc ételét eszi, süt rá a nap,
és szeretik Alaszkától Csepelig;
egy frissen töltött transzformátor, rámkapcsolva,
sugároztad az energiát, táncoltál,
a farmernadrágod fenekén az atom-
háború ellenes varrott jelvénnyel --
Vagy például amikor átöleltél és úgy szorítottál,
mint aki ki akarja préselni a levegőt
a tüdőmből, vagy a tüdejéből végérvényesen,
és azt mondtad... fogalmam sincs, hogy mit mondtál,
olyankor sohase figyeltem oda,
egyszerűen nem akartam odafigyelni;
vagy amikor meg voltál rémülve, vagy lelkesedtél,
de annyira, és nevettél, és igyekeztél,
és szemüveget vettél, és szültél három
gyereket, és rágyújtottál, és kávét főztél---

Mario Meléndez: Future Memories

My sister woke me very early

that morning and told me

“Get up, you have to come see this
the ocean’s filled with stars”
Delighted by the revelation
I dressed quickly and thought
If the ocean’s filled with stars
I must take the first flight
and collect all of the fish from the sky

-- translated from Spanish by Eloisa Amezcua

F. Tóth Zoltán: Tavasz, nyár, ősz

Tikszem, tőzike, hölgymál, lednek,

pimpó, bábakalács.

Szittyó, keltike, konkoly, csenkesz,

bangó, árvacsalán.

Kosbor, estike, angol perje,

bükksás, rence, galaj.

Borzas, csormolya, zsálya, veselke,

lüktet a táj, a talaj.

Repkény, mácsonya, szellőrózsa,

sárga fagyöngy, imolák.

Tegnapelőtt még felnőtt voltam,

vasbetonok, irodák

fájtak-nyomtak. Toltak előre.

Szöktem. Gyáva gyerek.

Úszom a tölgyek alatt, a genyőte

int, meg a dárdahere.

Kőfali pintyő, pongyola pitypang,

dúdol a búzavirág.

Integet Isten is. Ott, hova pillant

szépül a durva világ.

Kristina Hayes: Now That You're 21

These years will be glamorous—all the
magazines say so. You’ll learn what not
to mix tequila with, what shoes to pair
with that dress, what your default lipstick

will be, the book and movie and song
that will save you after every failed relationship,
each summer-at-the-beach fling. You will learn
the measure of patience and most important,

how to be alone. You will collect lonely like
some people collect stamps, and you will
learn to keep the light on for it, because lonely
needs company, too. You

will learn that self-love is not
dragging a random from the bar home to
sleep in your bed, but that it
is making your bed before you leave the
house for the night.

On these nights, you’ll stumble home—drunk,
in a dress that clings to you like a second skin
and shut the bathroom door behind you,
tired heels hanging from your hand
as you get down on your knees in front
of the toilet. You’ll greet it like an old

friend or a past lover, wrap your arms
around its porcelain neck and
whisper apologies after vomiting all of
your awful down its throat.

And then there will be boys, gloriously pale
boys whose veins you can count at the
wrists and jugular, boys buying you drinks,
handing you a cigarette despite your
refusals, leading you with your hands
twined down the street in a city
whose name tastes like smoke

in your mouth. Boys with coffee eyes
asking you if that seat is taken. Boys
who look like sin as they shrug themselves
out of their leather jackets. Boys

your mother warned you about. Boys
your father keeps a knife in the drawer for.

Boys who will break your heart, leave
you for dead on the side of the street and
you, not knowing what to do or say to
keep it from happening all over again.

Soak in these years like sunlight. Re-position
the needle over the vibrancy of your youth. Get
up from the lawn, brush the grass from your
kneecaps. Hail a taxi.

Find your way home.

Kelly Lenox: Doing Violence to the Language: Mountaintop Removal

In a vi(olent)tal moment

all lan(guage)d

is called mi(ne)ne—

not the ki(ndling)nd

that opens de(nature)ep

into Earth, ra(pe)ther

the Earth is for(gotten)cibly removed

from its unde(velopment)rpinnings,

blasted so the lig(ament)ht

of day sh(rieks)ines

on se(crets)questered minerals.

Pull the threa(t)d

of fuel. Fi(nance)ll

the hoppers of the po(wer)or.

No one should brea(ch)the

that dust, with its par(asites)ticulates

that travel d(ementia)irectly

to the ne(utralize)urons

and plu(nder)g them

like hai(l Mary)r in the drain.

Faith Shearin: Scurvy

When sailors crossed the oceans

their gums bled and their teeth

grew as loose as screen doors

in the wind. They ate old biscuits

and salted meats and bruises

appeared like stains over

their bodies and then they began

unhealing: the arm they broke

as a child when they fell from

a tree unmended and the gash

in their knee when they were thrown

from a horse reopened. All the old

wounds were new, as if

time had undone itself, as if

each injury is permanent,

just waiting to show itself again.

It was worse the second time,

not having fallen from a tree

or horse, but suffering anyway,

in the middle of the ocean, where,

for weeks, no land was visible.

Kormányos Sándor: A mi csendünk

A mi csendünk az csendesebb

mint bárki mások csendje,

a mi csendünk az olyan mintha

folyton csendesedne,

s mennél halkabb annál jobban

lehet hallani,

és úgy üvölt, hogy néha már

ki kell mondani

Ellen Bass: The World Has Need of You

everything here seems to need us…

—Rilke

I can hardly imagine it

as I walk to the lighthouse, feeling the ancient

prayer of my arms swinging

in counterpoint to my feet.

Here I am, suspended

between the sidewalk and twilight,

the sky dimming so fast it seems alive.

What if you felt the invisible

tug between you and everything?

A boy on a bicycle rides by,

his white shirt open, flaring

behind him like wings.

It’s a hard time to be human. We know too much

and too little. Does the breeze need us?

The cliffs? The gulls?

If you’ve managed to do one good thing,

the ocean doesn’t care.

But when Newton’s apple fell toward the earth,

the earth, ever so slightly, fell

toward the apple as well.

Várady Szabolcs: Dallampróba

Nem az én szavam

nem az én szivem

nem a vége van

csak az elhiszem

csak az add tovább

csak a hagyd minek

csak a túlvilág

csak a nem hiszek

de ha itt vagyok

de ha nem leszek

de ha felragyog

de ha senkinek

Juan J. Morales: Puerto Rico Goes Dark

The New York Times, September 20, 2017

As dark as the busy signal my father gets when calling his brothers and sister on the southwest part of the island.

As dark as the 95% of electricity blinking and then staying off.

As the empty grocery aisles where they used to store water, bread, milk, and cereal.

As the unanswered Facebook messages to my primos.

As the colonial  Jones Act in place, longer than a century, lifted for only ten days.

As Pitbull’s private plane back and forth to deliver the goods for the people.

As the money sent to them on PayPal with receipts proving they only bought items on the survival list.

As the familia having a BBQ to use up what will spoil and what has to be cooked right now.

As dark as the swirl of the storm’s eye we watched from the mainland, thick red circle consuming the entire island under the name “Maria, Category 4.”

As the people who fight about to kneel or not to kneel in the NFL.

As the people who don’t understand PR is a commonwealth, its residents powerless US citizens.

As the four major airlines willing to gouge a plane ticket up to $1,600, $1,800, and $2,000.

As me posting more prayers for PR, with a handful of likes.

As El Yunque’s trees splintered and thrown into the void.

As the boricuas who hike each Saturday to the crossroad, near the last standing cell tower, making phone calls to the list of people from town until the signal goes out again.

As someone’s sarcasm, saying, “For once, I’m glad I have AT&T.”

As the dismantled ports full of tangled boats trying to deliver supplies.

As the decade’s worth of infrastructure that needed updating a decade ago, all washed away.

As dark as smaller Caribbean islands, wiped out.

As helpless as someone making plans to donate blood next week.

As dark as my father again, assuming everyone’s okay, but needing to hear from anyone.

As the airport in San Juan down to a handful of functioning gates.

As the thickest miles of trees now a flat, unobstructed view of the favorite beach.

As Mexico City after its earthquake last week, and Houston and Harvey a few weeks before.

As a still-hidden gem the world doesn’t visit.

As exhausted as my friend, here in Pueblo, on the phone with everyone, except his father, who is helping to clean up the neighborhood.

As me, finally becoming speechless for once.

As the flicker of  hospital generators running on diesel.

As the president complaining that “these people want everything done for them.”

As dark as the complexion of the people, making them less important to the government.

As the hole where the coquís still whistle.

As the quick phone call from a prima who tells me they’re okay and then asks, “Where do we start to rebuild?”

As dark as the news broadcasts moving on to talk about the rest of the world in the dark.

Katie Farris: Rachel's Chair

Once, many

years ago, we made

love at a friend’s

house. We were over-

night guests, not

perverts (on the whole)

but what I am

trying to say is she

owned a chair so

perfect for lovemaking

we joked about asking

to take it home. If

I had only known then

how rarely we would find

such objects

I would have.

Dunajcsik Mátyás: Herbsttag

Ad notam Parti Nagy Lajos: Egy hosszú kávé

Fejemet a Herbsttag ölébe hajtom,

ahogy itt ülök kinn, de nem a balkon,

hosszú kávé sincs, csak bodzaszörp:

felszáll a füst, és már szinte hallom,

ahogy a föld alá levénült, elsöpört

avar zeng, akár az alkony.

A cigaretta füstje billeg, elszáll,

akár a légbe kékült, kondenzált ökörnyál,

és az íze inkább a költött hosszú kávé,

betestesült, barokkosabb az őszi bornál,

és nem az évszaké, csak a drapp halálé,

ahogy a kertben ázva kószál.

Pedig szép itt a Herbsttag, mint a gazda,

aki szép lassan őszül bele a tavaszba,

s hogy legyen hova rakni ásót és gereblyét,

a ház falát egy kérges sufnival tapasztja,

míg a homlokára ráncul az öröklét,

akár a seb a sebtapaszra.

Szép itt a Herbsttag, ahonnan úgy hiányzol,

akár a napfény a parkok homlokáról,

hisz csak neked, ha egyszer még, ha egyszer

lehetne még ház, meg allé, csipkefátyol –

borulna, mint az ég, a téli rendszer,

s a hold is, mit egyszer szakadt zsebembe varrtak,

kisütne még a barna nagykabátból.

Judith Ortiz Cofer: Esperanza

My name mocks me

for I was born at the cost

of my mother’s life,

earning my father’s hatred

with my first breath.

All my life

I have scoured a house soiled

with the thick soot of his resentment.

It has left its mark on the walls,

in his eyes, and on me.

All of it I have tried to wipe away.

In my hands I hold a broom,

in my heart—

ashes, ashes.

Székely Szabolcs: Ceruzavázlat

Galambraj mögött kopott térzenész.

Cipője talpán égbolt-ütem.

Dallamot vált, közben félrenéz.

Nélküled. Nélkülem.

Megáll a nyár, amíg hangol.

Emelkedik a hang a hanghoz.

Átnövök lassan önmagamból –

önmagamhoz.

Friedrich Nietzsche: Most így akarom

Most így akarom,

és mióta így akarom,

minden kedvem szerint van -

ez volt legmélyebb okosságom:

azt akartam, amit muszáj,

lebírtam így minden muszájt

azóta nincs nekem muszáj…

Weöres Sándor: Szembe-fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Hal Sirowitz: We were putting on a show

I was kissing your neck in the park.

You said the couple sitting across from us

was watching the whole time. But they

definitely weren't learning anything. They kept

sitting there not touching, with their arms folded.

Judith Viorst: Second Marriage

He is a recent widower, very eligible.

She is a recent widow, attractive and bright.

And after several wonderful evenings together, they have decided that they are

Right for each other.

So as soon as their CPA-s have reworked their tax structure,

And their doctors have pronounced them physically fit,

And their lawyers have found a formula for an equitable pre-nuptial agreement,

They intend to get married.

And he'll sell his condo in Aspen because she hates skiing.

And she'll sell her house at the beach because he hates sand.

And they'll merge their books and their records and their paintings and their furniture and

Their families:

His son, who, at thirty, is having a spiritual crisis.

Her son, who, at thirty, still hasn't started to date.

His daughter, who is deciding between becoming a single parent and going to business school.

Her daughter, who wants to know if they are planning, when they die, to be buried next to their first or their second mate.

His brother, who thinks he should have picked somebody younger.

Her sister, who thinks his taste in jackets is crude.

Her father, who has a lot to say about why Ronald Reagan was one of our greatest presidents.

Her mother, who has a lot to say about fiber and digestion and why a person should never eat fried food.

His aunt, who only hopes he knows what he's doing.

Her uncle, who is either having a major nervous breakdown or being followed by the CIA.

Her aunt, who talks about Charles and Diana as if-though she actually doesn't-she actually knows them.

His uncle, who talks with his mouth full because-he explains-if he waits till he's done, he always forgets what it is he intended to say.

Her cousin, who wants to sell them more life insurance.

His cousin, who wants to sell them some tax-free bonds.

And as soon as their therapists help them feel just a 

Little bit fonder of each other's families,

They intend to get married.

Jászberényi Sándor: Megszokja az ember hogy nem szeretik

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Magát nem érzi többé csontja törtnek.

Elhallgat, magára húzva azt a csöndet,

mit hirtelenjében épp megtalált.

Nem játszik benne száz privát halál,

árnyéka sem ugrik épp az égig,

s bár a sokkhatástól mindkét szem bevérzik,

megdöbbentő, de nem is fáj nagyon.

Csak felvillan, mint az elromlott neon,

míg likőrboltok előtt piszkos eső esik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

A város fényei egy percre kihunynak.

A holdat nézi, a ronda, barna holdat,

s megérti azt, hogy úgy pótolható,

mint egy elveszített régi kulcscsomó,

Hogy érdek van csupán, csak érdek,

és át nem gondolt gyors szeretkezések,

hogy fogamzás és fogadkozás nem ér,

és nem számít a sűrű barna vér.

Az ablakon kilép a lélek,

beszédnek nincs sok helye itt. –

Megszokja az ember hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Nem érzi többé, hogy rajta gyorsvonat haladt át,

bár másképpen szívja a cigarettát,

és másmilyenek lesznek számára az utcák,

a bárok füstje, bent a lusta kurvák.

Megtanulja: semmi sincsen ingyen,

hogy pénz beszél és közben nincsen isten.

Elnémítja a szép tapasztalat,

hogy bármi is történik életben marad,

de nem álmodik ha lehunyja szemeit.

Megszokja az ember hogy nem szeretik.

Anna Swir: I Protest

Dying

is the hardest

work of all.

The old and sick

should be exempt from it.

-- translated by Czeslaw Milosz & Leonard Nathan

Horváth Imre: Sarutlanul

Húzd le sarud, ha zöldbe mész,

s füvekre úgy tedd talpadat,

hogyha majd ők lépnek föléd,

mind visszasimogassanak.

Karaffa Gyula: Magamról...

Azt hittem a világot megváltani én fogom.

Ám rájöttem már,

Csak egy vagyok, ki megváltásra vár.

Elfáradtam magyarázni a szavakat.

Már nem beszélek.

Billy Collins: Irish Spider

It was well worth travelling this far

Just to sit in a box of sunlight

by a window in a cottage

with a steaming cup of tea

and to watch an Irish spider waiting

at the center of his dewy web

pretending to be just any spider at all-

a spider without a nation-

but not fooling me for a minute.

Ellen Bass: Kiss

When Lynne saw the lizard floating

in her mother-in-law’s swimming pool,

she jumped in. And when it wasn’t

breathing, its body limp as a baby

drunk on milk, she laid it on her palm

and pressed one fingertip to its silky breast

with just about the force you need

to test the ripeness of a peach, only quicker,

a brisk little push with a bit of spring in it.

Then she knelt, dripping wet in her Doc Martens

and camo T-shirt with the neck ripped out,

and bent her face to the lizard’s face,

her big plush lips to the small stiff jaw

that she’d pried apart with her opposable thumb,

and she blew a tiny puff into the lizard’s lungs.

The sun glared against the turquoise water.

What did it matter if she saved one lizard?

One lizard more or less in the world?

But she bestowed the kiss of life,

again and again, until

the lizard’s wrinkled lids peeled back,

its muscles roused its own first breath

and she set it on the hot cement

where it rested a moment

before darting off.

Závada Péter: Anyaverspróba kettő

Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed,

Széles járomcsontod markáns vonala,

Ahogy az arcodból kiáll, előre mered

– Valóságosabb vagy most, mint valaha.

Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek

Egy fekete-fehér képen láttalak.

Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek:

Egy múltból s álomból formált lányalak.

Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet

– Hogyan is lehetnék veled egy idős?

Huszonnyolc éve te adtál életet,

S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős,

A testtartásod sem - most könnyedebbnek látom –,

Kezed karba fonva ülsz a fotelben.

Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom,

S félek, nem én téged, te álmodsz engem.

Mary Jo Salter: Half a Double Sonnet

 for Ben

Their ordeal over, now the only trouble

was conveying somehow to a boy of three

that for a week or two he'd be seeing double.

Surely he wouldn't recall the surgery

years later, but what about the psychic scars?

And so, when the patch came off, they bought the toy

he'd wanted most. He held it high. "Two cars!"

he cried; and drove himself from joy to joy.

Two baby sisters. . . One was enough of Clare,

but who could complain?-considering that another

woman had stepped forward to take care

of the girls, which left him all alone with Mother.

Victory! Even when he went to pee,

he was seconded in his virility.

Cseke Gábor: volt itt egy

volt itt egy gyerekkor

hozzá a megfelelő ostobaságok

gyufagyújtogatás

mesék

zsíroskenyér

lyukas harisnyák

volt itt egy szerelem

hozzá a megfelelő ostobaságok

álmatlan éjszakák

séták

vallomások

csókok simogatások

civódások

fülledt mozik

volt itt egy szándék

voltak jóbarátok

nagy fába vágott fejsze

voltak rossz néha illatosabb cigaretták

utazások

voltak itt mások

hitek

hiúságok

minden ami egy élethez kell

húzzuk alá

maradt ennyi és ennyi

Kepes Sára: Mint sötétet…

Mint sötétet a fény -

úgy leltelek,

mint utazó a megürült padot,

és úgy szeretlek most, ahogy a mély

vizeknek halai az iszapot.

Tenyeremben simogatás lapul

- így bújnak meg házak közt csöpp terek -

Elment a kedves.

Én engedtem el,

mint léggömb zsinegét a kisgyerek.

Ryan Vine: Preschool

We’re walking to the car, crunching snow

across the yard, overburdened, as usual

with backpacks and books and lunches

in bags, when my son says, You

would make a good grave. What? I say.

My gun could do that. You don’t have a gun,

I remind him, as he climbs into his car seat

and waits, smiling, for the familiar zip

and click of the belt. Dad, he says, staring

down the fingergun inches from my face,

you’re my best friend. Across the street,

the birch look thinner and whiter in snow.

I turn off the news, but too late—too late—

and drive slowly, so we can watch two crows

tuck and shoot through the tangled branches,

like the two he loves from his favorite

story book, Odin’s black angels, Hugin and Munin,

thought and memory, sent out across

the world each morning with the hope

that they come back. Today, luckily, we

unbuckle his seatbelt, and my son kisses

my hand before we cross the street.

Today we hang his coat on the hook

by his name, and he runs through

the open door and into the bright room

of children playing without saying goodbye.

Craig Morgan Teicher: Another Poem On My Daugther's Birthday

There must be soft words

for an evening like this, when the breeze

caresses like gentle fingertips

all over. I don’t know

how not to write darkly and sad.

But it’s two years today since

my little girl was born, cut safely

from the noose.

We meant nothing but hope;

how near death is to that.

Only children, only some children,

get to run free from these snags. She

was born! She lived and she grows

like joy spreading from the syllables

of songs. She reminds me of now

and now and now.

                            I must learn

to have been so lucky.

Váradi R. Szabolcs: [Most ledőlök szépen ide]

Most ledőlök szépen ide

melléd

épp hogy szemhunyásra

nézlek kicsit amíg nézel

hogy bárcsak –

aztán mikor

átbillenünk azon a ponton

hogy már csak

szemhéjaink látnak rá a másikra

alattuk tovább vagyunk

egymásnak otthon.

Peter Everwine: Rain

Toward evening, as the light failed

and the pear tree at my window darkened,

I put down my book and stood at the open door,

the first raindrops gusting in the eaves,

a smell of wet clay in the wind.

Sixty years ago, lying beside my father,

half asleep, on a bed of pine boughs as rain

drummed against our tent, I heard

for the first time a loon’s sudden wail

drifting across that remote lake—

a loneliness like no other,

though what I heard as inconsolable

may have been only the sound of something

untamed and nameless

singing itself to the wilderness around it

and to us until we slept. And thinking of my father

and of good companions gone

into oblivion, I heard the steady sound of rain

and the soft lapping of water, and did not know

whether it was grief or joy or something other

that surged against my heart

and held me listening there so long and late.

Vera Butko: [Arábiában soha nem járt]

Arábiában soha nem járt

És nem látta még soha Rómát

Alighanem már sose fogja:

Nincs kire hagyni a macskát.

Álmában néha még látja

Szülőföldjét, a messzi Csitát

Visszamenni már soha nem fog:

Nincs kire hagyni a macskát.

A fájdalom karomként marja

Szaggatja sokszor a hátát

De kórházba, jaj, hogy is menne?

Nincs kire hagyni a macskát.

Kilencven lesz nemsokára

A százat is megéli, ha hagyják

A hosszú élet titka csak ennyi:

Hogy nincs kire hagyni a macskát.

-- Konok Péter fordítása

Kántor Péter: Utolsó éjszakád

Talán ez az utolsó éjszakád.

Elmúlt éjfél, elmúlt anyád, apád,

elmúlt a nővéred is, mind a kettő.

A fiad felnőtt.

S a feleséged?

Elhagy? Elhagyod? Nem is érted.

Kerülgeted az űrt.

Az infúziós üveg már kiürült,

már megkaptad a két literedet,

több nem jár, nem lesz, több nem lehet.

Ne is legyen, ugye? Ne is legyen!

Alszol, kábítószertől kábán, süketen.

A szomszéd elfordul. Nem néz rád senki

a 304-esben. Mégis látszol,

a sötétben is. Ecce homo.

A bal lábfejed lelóg az ágyról.

Mész elfelé, mint sínen kattogó vonat.

Elég volt ebből itt, sok is ennyi!

Néha megmozdítod két sovány karodat,

de eszedbe se jut integetni.

Nem is tudnál; csuklódnál lekötözve a kezed,

különben még felkelnél és elindulnál haza,

hazább… Hát igen, öregem.

Már levették rólad a pizsamát,

egy könnyű fehér inget húztak helyette rád,

talán ez az utolsó éjszakád.

Ne legyen nehéz! És hosszú se legyen.

Hajnali fél egy. Befejezem.

Susan Meyers: Mother, Washing Dishes

   She rarely made us do it—

we’d clear the table instead—so my sister and I teased

that some day we’d train our children right

and not end up like her, after every meal stuck

with red knuckles, a bleached rag to wipe and wring.

The one chore she spared us: gummy plates

in water greasy and swirling with sloughed peas,

globs of egg and gravy.

 

                                Or did she guard her place

at the window? Not wanting to give up the gloss

of the magnolia, the school traffic humming.

Sunset, finches at the feeder. First sightings

of the mail truck at the curb, just after noon,

delivering a note, a card, the least bit of news.

Laura Gilpin: The Two-Headed Calf

Tomorrow when the farm boys find this

freak of nature, they will wrap his body

in newspaper and carry him to the museum.

But tonight he is alive and in the north

field with his mother. It is a perfect

summer evening: the moon rising over

the orchard, the wind in the grass. And

as he stares into the sky, there are

twice as many stars as usual.

e.e.cummings: ha kígyó folytat majd parázs vitát

ha kígyó folytat majd parázs vitát

csúszás-ügyekben, és az ég alatt

egy bimbó perbe fogja másikát,

és munkabérért sztrájkba lép a nap,

és engedélyt, ha dalra nem kapott,

majd csendbe vár a sok rigó a fán,

ha rosszul írt alá egy űrlapot,

ezért bezárt a Csendes-óceán,

mikor kérelmet majd a tölgyfa ír,

hogy potyoghasson róla némi makk,

és harminc napon belül dönt a nyír, 

és pert indít az ősz a tél miatt,

akkor talán elhinni lesz okom,

hogy jobb az ember. (Addig nem fogom.) 

-- Borsi Bálint fordítása

Turcsányi Elek: Engedd meg, hogy visszaszaladjak

A hold, a sanda képű hold,

Ma megölelt és rámhajolt.

A fákon apró lángok égtek:

A csillagok a fákra léptek.

A csillagok a fákra léptek:

A fák az úton összeégtek.

*

Egy csillagot kezembe vettem;

Nem égetett; zsebembe tettem.

Hazáig hoztam ezt a kincset,

Itt vettem észre csak hogy nincs meg.

Tán nem szereztem igaz úton,

Hogy elvesztettem így az úton.

S te azt hiszed, hogy ez csak álom

De elhozom, ha megtalálom.

Engedd meg, hogy csókot ne adjak;

Engedd meg, hogy visszaszaladjak!...

Sharon Olds: The Talk

 In the sunless wooden room at noon

the mother had a talk with her daughter.

The rudeness could not go on, the meanness

to her little brother, the selfishness.

The eight-year-old sat on the bed

in the corner of the room, her irises distilled as

the last drops of something, her firm

face melting, reddening,

silver flashes in her eyes like distant

bodies of water glimpsed through woods.

She took it and took it and broke, crying out

I hate being a person! diving

into the mother

as if

into

a deep pond—and she cannot swim,

the child cannot swim.

Konsztantinosz Kavafisz: Amennyire csak lehet

Ha életed már nem lehet olyan,

amilyennek szeretnéd,

próbálj legalább annyit,

hogy ne gyalázd meg, s tedd egészen tönkre

a zsúfolt társasággal, a divattal,

a lélekoldó, unott fecsegéssel.

Ne csoszogj a világ mögött,

és hadd, hogy úgy vonszoljon, mint a terhet,

ne kergesd el magadtól magadat,

ne vetkezz le mindent az ostobák

kedvéért, míg az összejövetelek

egymást kergető hajszáin

oly idegenné válik életed,

mint a más ember fonnyadt élete.

Németh Bálint: Most dől el

Mindig attól féltem a legjobban, hogy

egyszer azzá kell majd változnom,

amitől a legjobban félek. Ez persze

hazugság, de kezdetnek megteszi,

gondoltam, és hogy úgyis mindegy,

mit gondolok, mert már az elején

eldőlt minden. Fokozatosan derült ki,

mennyire másképp van, most meg

ott vagyok, ahol nincsenek fokozatok,

és az vagyok, amitől a legjobban

féltem. Alattam a föld, felettem az ég,

és most dől el bennem a létra.

Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

 

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:

igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:

Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

 

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Jeanne Marie Beaumont: Afraid so

Is it starting to rain?

Did the check bounce?

Are we out of coffee?

Is this going to hurt?

Could you lose your job?

Did the glass break?

Was the baggage misrouted?

Will this go on my record?

Are you missing much money?

Was anyone injured?

Is the traffic heavy?

Do I have to remove my clothes?

Will it leave a scar?

Must you go?

Will this be in the papers?

Is my time up already?

Are we seeing the understudy?

Will it affect my eyesight?

Did all the books burn?

Are you still smoking?

Is the bone broken?

Will I have to put him to sleep?

Was the car totaled?

Am I responsible for these charges?

Are you contagious?

Will we have to wait long?

Is the runway icy?

Was the gun loaded?

Could this cause side effects?

Do you know who betrayed you?

Is the wound infected?

Are we lost?

Will it get any worse?

Pat Schneider: Instructions for the Journey

The self you leave behind

is only a skin you have outgrown.

Don’t grieve for it.

Look to the wet, raw, unfinished

self, the one you are becoming.

The world, too, sheds its skin:

politicians, cataclysms, ordinary days.

It’s easy to lose this tenderly

unfolding moment. Look for it

as if it were the first green blade

after a long winter. Listen for it

as if it were the first clear tone

in a place where dawn is heralded by bells.

And if all that fails,

wash your own dishes.

Rinse them.

Stand in your kitchen at your sink.

Let cold water run between your fingers.

Feel it.

Lackfi János: Követelő

Adjon az Isten

fogkefét,

flexibilis nyél,

lágy pihék,

árva kezemre

krémeket,

tőlük a bőröm

selymesebb,

a hónom alá

illatot,

ne érezzék, ha

izzadok,

halogén izzót,

vakuljak,

egy Ferrarit, hogy

vaduljak,

adj horoszkópot,

mit tegyek,

ne csak mászkáljak,

mint legyek,

minden kérdésre

van válasz,

előre gyártva,

most válassz!

Adjon egy wellness

hétvégét,

a világ vége

ráér még,

ha meg nem adja,

nem Isten,

adjon, nem baj, ha

nem is kell.

Kirsten Dierking: Lucky

All this time,

the life you were

supposed to live

has been rising around you

like the walls of a house

designed with warm

harmonious lines.

As if you had actually

planned it that way.

As if you had

stacked up bricks

at random,

and built by mistake

a lucky star.

Dékány Dávid: másnap

jobb zsebemet az aprópénz csörgése,

a balt a lemerült telefonom csendje húzta,

reggel, egy fesztivál másnapján

így rohantam át a városon,

ahol nincsenek utcanévtáblák, csak házszámok,

és egy fülkét kerestem,

hogy elmondjam,

amit, mióta ismerlek, már mindig késő volt elmondani.

hogy engem is át akartak szoktatni

a balkezességről,

és hogy nekem ugyanaz a vércsoportom,

mint annak a nőnek,

aki gyufásdobozba gyűjti a rajzszögeket

a fákra tűzött apróhirdetésekről,

és hogy mikor eljöttem otthonról,

én is egy bank előterében,

az automata mellett aludtam,

és hogy még mindig megállok én is,

és megnézem a repülőket az égen,

és hogy akkor éjjel én fújtam graffitit

a vakolatlan tűzfalra a házatok mögött.

hogy annak a tizenéves prostituált fiúnak,

akit egyszer rendszámtáblával a kezében

láttunk az út szélén sétálni,

a bátyja osztálytársam volt.

nyolc-kilenc évesek lehettünk,

amikor ő az intenzíven feküdt,

én pedig csak a nála maradt játékaim miatt aggódtam.

hogy egyszer elloptam egy röntgenképedet,

és egy kórházkerti padon, a naplemente fényében

végignéztem, amit a nevelőapádról meséltél.

és végre megkérdeztem volna azt,

amit a billentyűzet alatt összegyűlt morzsák miatt

eddig csak kijelentő módban tudtam leírni.

aztán kiderült, hogy téves.

hogy rosszul emlékeztem a számodra.

vagy talán a név még egyezett is.

talán csak rád emlékeztem rosszul.

Szlukovényi Katalin: Kötöttpályás közlekedés

A beléptetőkártya nyakbavaló zsinórja

elakadt a kápiapaprika szárában, hiába

rángatom – akasztott kalimpál így a hurkon –,

nem bírom elővenni a szatyromból, pedig

késésben vagyok, és mindjárt le kell szálljak,

fránya madzag, tőled kaptam, ebből se lesz vers,

pedig mennyire jó szó a beléptetőkártya,

pláne a kápiapaprika, mennyire jó, ha van

vers, van miről beszélgetni, fránya táska,

le kéne zárni, nem biztonságos kinyitva

a tömegben egymáshoz szorult testek

között, és itt már muszáj lesz kiszállnom,

de sehogyan se bírom kibogozni,

ha tovább erőltetem, még a végén

elszakad, nem megmondtam? Erre köss csomót!

Suzanne Buffam: from A Pillow Book

THINGS THAT ARE DISTANT THOUGH NEAR

Crows on a fence post.

Ex-lovers on Facebook.

Facing-page translations.

Fellow commuters.

Last season’s computers.

Yesterday.

Today.

***

THINGS THAT ARE NEAR THOUGH DISTANT

Paradise.

Hell.

The Andromeda Galaxy.

Pen pals.

Laughter on the far side of the bay.

Hal Sirowitz: No Explanation Needed

I don't have to give you a reason,

Mother said. If I say you can't 

go outside after dinner, then you can't.

A policeman has to tell you why he's

giving you a ticket. But I don't have

to give you any explanations for my actions.

It's one of the perks of my job,

& I see no reason for changing it. But

if you cleaned your room, like you

promised me you would, not only

would you understand why I'm punishing you,

you'd also be able to go outside.

Király Levente: Teremtés

Isten a hetedik nap megpihent.

Hat napig tartott a teremtés,

a hatodik napon lett az ember.

Mióta vagyunk, isten nem dolgozik,

pihen.

De a vasárnap után lesz-e újra hétfő,

vagy marad örökre vasárnap,

s azzal vége az egésznek?

De ha új hét kezdődik,

mit lát majd isten,

mikor visszatér:

mi lett a világból,

amíg ő pihent?

Milyen lesz az a hétfő,

milyen?

Erdős Virág: Egyke

A meggyfánál állnánk egy régi fotón.

Kétfelől fognánk a papa kezét.

Megörökölné a hótaposómat.

Felpróbálhatnám a Barca-mezét.

Rugdosnánk egymást az asztal alatt.

Aztán letagadnánk a tényeket.

Mesélnék neki a longobárdokról.

Elmagyarázná a géneket.

Útban a hajnali mandulaműtétre

a taxiban vicceket mondana.

Dühében egyszer belökne a tóba.

Aztán ruhástól utánam ugrana.

Megesne párszor, hogy felcserélnének.

Én nem bánnám persze, naná.

Egy távoli rokon a tengeren

túlról a nevemen szólítaná.

Lenne egy nagy, közös felfedezésünk.

A titok, hogy hogy kéne élni.

Hogy ne kelljen többé a rottweilertől, és a

megfertőződéstől félni.

Szeretne ezt-azt szétcsavarozni.

És ismerne egy pár trükköt.

Visszacsinálná tegnapelőttről

a matchboxszal bedobott tükröt.

Kreatív lenne és gyerekbarát.

És hirdetésmentes, mi más.

Hasznomra válna az életben -- inkább mint

bármely más alkalmazás.

Eltűrne értem még olyat is, amit más

véletlenségből se tűr el.

Szemébe mondaná anyának bátran, hogy

nem túl szép, amiket művel.

Mert mi az, hogy nyűgös, és mi az, hogy

fáradt, és tőlem egy perc nyugta sincs?!

Ő leülne mellém,

mert kíváncsi lenne,

és bízhatnék benne,

mert komolyan venne,

és minden új játékban

benne lenne -

ha lenne.

De nincs.