László Noémi: Kavics

Eddig boldog, serény valaki voltam,
ügyeskedtem, helyezkedtem a sorban,
néztem, ki milyen glóriát visel,
hány lépcsőfok a mennybemenetel,
melyik az ösvény, ami nem vitás,
hol előnyös a megvilágítás,
és mérlegeltem, hány sörre telik,
hogy húzom ki derűsen reggelig –
most meg csak ülök görnyedten a széken,
mondhatnak bármit, valahogy nem értem,
pedig látom: az állkapcsuk mozog,
sőt, néha én is arra gondolok,
amire ők, de mintha víz alatt
heverve néznék szálló madarat:
hiába létezik, hiába láttam.
Kavics vagyok. Hogy volna szárnyam?
S e néhány sor – másként hogy is lehetne –
mosogatás közben jutott eszembe.

László Noémi: Félúton

Egyiket már,
másikat még tudom:
a dolgok közt
időzöm, félúton.
Hordom hiányuk
kényszerképzetét,
és nem emlékszem:
melyikük a tét.

László Noémi: Kútba néző

1.
Koponyacsönd, koponyakéreg reccsen.
Védetlen ül a képzelet a versben.
Néma öröklét, hangtalanul tátog.
Táguló űrben kusza jégvirágok.
Zúduló álom, sóvihar, halandzsa.
Végigrepedt az öntudat harangja.
Porból vett testben bokrosodó lélek.
Ágai kékek, feketék, fehérek.
Rügyei zöldek, virágai sárgák,
a szívkamrában kelő napot várják,
mint árva gyermek szülőjét, haza.
Néma öröklét, fulladt éjszaka.

2.
Koponyakongás, egyszólamú dallam
a süketítő, bábeli viharban,
gyémántsugár, ha gyújtópontja lett
napfényben ázó, tiszta képzelet.
Az összevisszaság testén a rés:
lélegző lélek, éles ébredés,
pusztát elöntő szikraóceán.
A tudat átzúdul saját magán.

3.
A szem, ha fordul, önmagára lát:
a szívkamrában apát és anyát,
a kusza űrben mélyülő kutat.
Bolygók alusszák benne álmukat.

László Noémi: Reggeli kérdés

Ma ki utazik el, ma

ki néz hosszan utána,

hogyan szakad vagy foszlik

a tegnap cérnaszála,

ki fűzi tű fokába,
hány öltés kell a szívig,

hogy verjen, míg a testet
a fű közé terítik,

hány öltés kell a színes,
a képeslap-magányhoz

fércelni annyi véget,
amennyi még lakályos,

amennyi tengerekben
a cseppet nem takarja -

hány öltés kell a szélnek,
hogy az eget bevarrja?

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számontartom azt,

hogy nem történik semmi különös.

Reggel megébredek, a nap besüt,

virágot öntözök, és nem tudom,

mi mire ösztönöz.

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom

magam: holnaptól mindent felrúgok,

de nem vagyok megrögzött lázadó,

csak kissé nyugtalan,

mert rég nem írok, rég nem olvasok,

nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,

felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom,

a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon

s ha elkerül,

kerek, szilárd, áttetsző a szívem,

csak annyit fontos megemlítenem:

rég nem kapaszkodom.

László Noémi: Legendák

Legendák virulnak tar bokrokon,
regények mélyvörös óbora csordul.
Barázdát vet a föld, a homlokom,
úszik a hold, a szívem kifordul.

Fürdik a fényben. Csupa moha.
Nézd, ez az oldal északra néz.
Ide húzódott a sok mostoha,
ide a könnyű, ide a nehéz.

Itt mocorognak az enyves idők,
itt ez a kátyú: a szülői ház.
Szépek és rútak, rossz szeretők.
Ettől a hideg most is kiráz.

Itt van a félsz is, reszket előttem.
Ághegytől ághegyig fonalat szőttem.

László Noémi: Időmilliomos

Óra kondul, nem számolom, hányszor.
Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol.
Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan.
Mi történt, most miért nem visszakoztam.
Haj hull, térd fárad, szem világa tompul.
Már nem veszettül, nem is átkozottul,
csak egyszerűen látni szeretnélek.
Ráérek.

László Noémi: Tenor, bariton

Kell egy, aki szép, és rá lehet fogni mindent.
Elmegy, visszajön, bolonddá tesz minket.

Kell egy, aki könnyű, és jólesik néha.
Rá lehet fogni azt is, hogy léha.

Kell egy, aki fél, és kérdi a holdat:
tegnap mi volt, mi legyen holnap.

Kell egy, aki sok, aki semmi és minden:
megfojt, ha nem kell, ha kéne, rég nincsen.

Kell egy, aki ég, és egy, aki lobban,
hogy itt heverhessünk darabokban.

László Noémi: Apróságok dicsérete

Valamit adnék még neked:
mákszem nagyságú verebet,
tengeri sünt, törött csigát,
kallódó szarvaskoronát;
ösvényt, bozótosat, noha
tudod már: nem visz sehova;

amit egy pille itt hagyott:
tétova hangot, illatot,
parányi színes szirmokat,
takard be álmos arcodat,
mit bárki rögvest elfeled:
mindenből azt a keveset.

László Noémi: Kirakat

Nem szeretni – azt hogyan lehet.
Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás: a kirakat
bezúzott üvegét képzelem el,
középen gyűrött papiros hever,
szeretlek – villog rajta a jövő –
és ami átvitte az üvegen: a kő.

Ezután hogyan mondjam el: szeretlek?
Úgy gondolom, mindenki retteg
kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől,
a bűvös szóra megdermed a légkör,
az összes áramlat rendre lefagy.
Mert ha szeretlek, mindenem te vagy,
s lennék örökké én is mindened,
bár sokkal hamarabb kiismered,

akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi;
és ezt a semmit kell híven szeretni.
És ezt a semmit öltöztetjük át,
mint jobb sorsot megért próbababát,
újabb és újabb látványterv szerint,
de évről évre silányabb a szint,
pont, mint enyém most, éppen ennyire.
Bukunk a semmire.

László Noémi: Érteni

A különbséget

sze­retném végre érte­ni.
Hogy a sze­rel­met nyűg és una­lom
mi­kor kez­di, mi­kor
nem kez­di ki.

Hogy amit bármi is ki­kezd,
az miért sze­re­lem. Amit
pe­dig a kórság el­kerül,
az miért nem történt
ve­lem.

Sze­retném érte­ni:
a sok ver­set, regényt, rapszódiát
mi­lyen tu­dat­tal írták. Azok, akik
sze­relmük rot­hadását
egyáltalán nem bírták.

Sze­retném érte­ni
a bódu­lat halálos kez­detét,
miután el­ka­pott a szédülés,
s egyet­len ide­ged sem
érzi még,

ami­kor al­kotsz, képze­legsz,
da­lolsz, tor­nyot növesz­tel,
pe­dig csak néhány sejt­ben
megválto­zott a vegy­jel,

pe­dig csak néhány nap­ra,
hétre megválsz ma­gadtól,
és el­fe­lej­ted azt, hogy emi­att
egy idő után min­dig meg­ha­rag­szol

arra, akin most csüngsz,
hogy elröpítsen. És aki
egy­szer­csak le­ejt. Mert
mégsem is­ten.

László Noémi: Mondd el nekem

Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?
Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?
Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?
Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?
Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?