Lackfi János: Valamit mindenki csinál

Valamit mindenki csinál
hord magánál papírzsepit
előreengedi a hölgyet
mindig átadja a helyét
szája elé teszi kezét
azt mondja hogy nem történt semmi
pulton hagyja a visszajárót
ha rágyújt a füstöt félrefújja
segít felvenni a kabátot
mindenki csinál valamit
legalább ne nagyon zavarjon

Valamit mindenki csinál
olyasmit vesz a ruhája alá
vagy éppen nem vesz alá semmit
tudja hogyan szeretik a haját
ma ő fizet és ugyan hagyd már
virágot hoz kis apró ezt-azt
megdicséri az új illatot
a reggelit az ágyba viszi
tudja a kávét hány cukorral
mindenki csinál valamit
mégis könnyebb legyen megszokni

Valamit mindenki csinál
vesz a gyereknek egy motort
nem nyit rájuk a kisszobában
egy csöppet megtoldja a zsebpénzt
elengedi kenutáborba
nem szól hogy hangos a zene
elkerül minden kényes témát
úgy tesz mint aki észre se vette
hogy hajnalban jött meg berúgva
Mindenki csinál valamit
minél kevésbé legyen útban

Valamit mindenki csinál
várja a családot ebéddel
ruhát varr pénzt dugdos a zsebbe
hoz egy kis friss kerti zöldséget
demizson bort ad süteményt pakkban
jelzi van egy kis spórolt pénze
vigyáz addig a gyerekekre
jöttök csillagom amikor jöttök
majd mosogatok nézd csak a tévét
Mindenki csinál valamit
könnyebb legyen őt elviselni

Valamit mindenki csinál
ami felesleges kidobja
gyűjt a számlán a temetésre
a papírokat előkészíti
rájuk írat telket és házat
szétosztogatja a ruhákat
összeszedi kit értesítsünk
katalógusból kinéz virágot
sírra nem kell sokat locsolni
Mindenki csinál valamit
ne legyen túl sok ügyintézés

Lackfi János: Egészen hihetően

Kezemet kicsípi a fagy
kesztyűmet odaadtam fiamnak
iskolába menet
mert otthon hagyta sajátját
indulás előtt szennyesbe tettem
trikót alsót gombócba gyűrt zoknit
(el ne vesszen a párja)
visszafelé kávét ittam a boltban
befizettem a postán a havi részletet
leadtam kivizsgáltatni a székletet
menetközben kólával pizzával unikummal
kúráltam tegnapról maradt fejfájásomat
vettem levesbe való pulykanyakat
egyedül a homeopátiás bogyókért
nem mentem el a gyógyszertárba
de ennyi feledékenység belefér
teljesen normálisan viselkedem
egészen hihetően élem
valakinek az életét
a magamét az imént
olvastam ki a buszon

Lackfi János: Felszínen fehér bevonat

Létünk felszínén a finom, fehér bevonat,
hogy meghalunk, ez persze napjaink
élvezeti értékét egyáltalán nem befolyásolja,
no, ez már kapásból nem igaz, hogyne
befolyásolná, éppen ez befolyásolja
leginkább, ez teszi olyan kibírhatatlanul
fájóvá a legédesebb giroszízű csókot
hagymával és csípőssel vagy anélkül,
mert ha mindketten ettek belőle,
akkor már nem számít, mindketten
ettek az almából, mely szemre tetszetős
volt, ízre pedig élvezetes, éppen csak
a hatályos rendelkezések és szabályok
szerint fogyasztóvédelmi szempontból
táplálkozási célú felhasználása
ellenjavasolt.

Létünk felszínén a finom, fehér bevonat,
hogy meghalunk, ha abból a gyümölcsből
eszel, meghalsz, senki soha nem halt még
meg, ha előbb nem harapott bele az életbe,
ha nem tüdőzte le a dzsesszmuzsika fogvásító
rézillatát, ha nem kente be kezét magnéziával,
ne tapadjon annyira tornamutatvány közben,
a halál is átfordulás, az utolsó mutatvány,
kifordulunk önmagunkból vagy éppen
átfordulunk valódi magunkba, ilyenkor hasznos
a kezünkre kent fehér réteg, mely jellegzetes,
fanyar ízzel vonja be nyálkahártyánkat,
ez a bevonat lenne halotti anyakönyvi kivonatunk,
halálugrás, átfordulás, ahogy a rézfúvósok
hosszú rézcsövei tekerednek hangszerré,
aranyló bélalagút, melyben lüktet
a zene perisztaltikája.

Létünk felszínén a finom, fehér bevonat.
hogy meghalunk, mint bohóc arcán
a holtsápadt púder, utáltam mindig
a bohócok modorosságát, látszat-hülyeségét,
hogy lehet ilyen hülye valaki, hullasápadt
arcot kennek maguknak, vérpiros szájat
kennek maguknak, könnycseppet kennek
maguknak, de egyiket se gondolják komolyan,
se a sírást, se a röhögést, műhajuk van,
nem igaziak, én igazi bohóc akartam lenni,
nem szintetikus, olyan, aki nemcsak megjátssza
a halált és az életet, és közben nyafog
meg affektál, hanem tényleg meghal,
amikor meghal, és tényleg hersegteti
az életet, mint sörben sült csülök héját,
mint káposztatorzsát, mint grillázst,
akkor is, ha fogsora már inkább mű,
mint valódi, szilaj fogakkal harapni
minden percbe, horkantani, mint a ló,
szuszogni, mint sün, mordulni oroszlánként,
míg a végső sápadtság fehér bevonata
ki nem von a forgalomból.

Lackfi János: Romania libera

Német, olasz, francia
felségjelzésű autókban,

magyar kisbuszokon

ereszkednek hazafelé szavazók:

tarka pólókon ugrabugrálnak

nagy birkabetűk,

ujjak közt marokba 

befelé világló cigaretták,

gesztikulálva röpdöső

lapáttenyerek.

A helyi tévén a zöldzakós,

vállán korpacsillagok

a rendjelek, a zakó Armani,

a korpa helyi, mondja,

megássa a csatornát,

egész Ejrópáig fog érni,

esküszik, no persze,

törlibajszát öregapám,

majd pont ez ássa meg,

abba a zakóba, fordítva is állna

az ásó a kezében, 

majd pont Ejrópáig,

azoknak is épp a mi szarunk kell.

Most meg a kékzakós, gallérjára

ráül a tokája, zakója Gucci,

tokája helybeli zsír,

ő becsatolná a kábeltévét,

az égi csatornát, ez se mászott

létrára még, le is dőlne alatta,

simítja bajszát öregapám,

hadd ömöljön

be a kürtőn a világ szarja.

Megoszlik a magyarság komplex,

sodorni cigarettát,

pityókát lecsírázni,

vendég cserélkezik be az ajtón,

koppantani pohárt.

Mondják, majd csinálnak

tűzbiztos cigarettát,

eldobva elalszik magától,

csinálnak a szilvához rostát,

mekkora szem melyik kategóriás,

úgy kelletik szedni,

a rosta likán átfelé:

leszünk majd szedve ráncba.

Szavazócédulámat

úgy engedem el

az urna rése fölött,

mintha szakadék

peremén lógva

a sziklát:

jöhet a szabadesés.

Lackfi János: Nagyi szerelme

A szerelem senkinek se
Kegyelmez.

Nekem pölö a nagymamám

Szerelmes.

Szemlézi a másik nemet,

De másképp,

Világom s az ő világa

Tükörkép.

Ki MÁR házas, nem jön szóba

Énnálam,

Ki MÉG házas, arra legyint

Sommásan.

Bemutatom szüleimnek

Jelöltem,

Ő meg izgul párja miatt

Előttem.

Félek, mit szól anyósjelölt

Ha meglát,

Fél, hogy párja gyermekei

Leszólják.

Halogatom az esküvőt

Rettegve,

Ő sürgeti, mert az idő

Fogy egyre.

Révbe érek, ha összeköt

Házasság,

Nála akkor fordul majd fel

A világ.

Otthonunkat díszítjük tur-

Békolva,

Ők két lakást gyúrnak eggyé:

Tébolyda.

Fű-fa csodál engem, helyre

Menyecskét,

Az ő frigye nagypapához

Hűtlenség.

Cuki, ahogy a főzéssel

Bajlódom,

Nála botrány két fénykép a 

Komódon.

Látom magam, gyámolatlan

Nyulacskát,

Kéne tőle pár kupica

Bátorság.

Bármit teszünk, két világunk

Tükörkép,

Ilyen kártyákkal játszik az

Öröklét.

Lackfi János: Én persze, te persze

Én persze boldog vagyok, te persze nem vagy boldog,
én persze élem világomat, a te életed nem élet,
én persze kicsattanok az édességtől, te persze savanyodol befelé.
Én persze megtaláltam a férfit, néha fafejű, néha kicsit büdös,
de az enyém, te pedig nem találtad meg, nem szagolod,
nem huzakodol vele, nem bújsz hozzá.
Én persze szültem gyereket, kiszakadt belőlem,
hús a húsomból, vér a véremből, nem haltam bele,
maradt bennem hús-vér éppen elég,
belőled nem szakadt ki hús, nem folyt ki vér.
Én persze a férjjel együtt kaptam házat, autót,
együtt megyünk nyaralni, jól keres ám egy férj,
ha tudnád, melyik piacon árulják az ilyen
jól működő férjeket, oda mennél, de nem tudod.
Én persze a győztesek diadalmas fölényével
fogadom állandó lamentálásodat, lefogadom,
hogy ennek így semmi értelme, az életed
egy siralomház, benne ücsörögsz beroskadtan,
mint egy roggyant támlájú szék. Ülsz, mint egy
tépéscsináló, saját sebeidet kötözgeted,
egyre több tépés kell, mert egyre több a seb,
ahogy elvakarod mindet. Mondd meg igaz
lelkedre, hát nem neked is egyszerűbb
lenne várni a gyógyulást, és tág orrlikakkal
szívni be a levegő hársfateáját, lelegelni
szemmel a kertek zöldjét, részegen szürcsölni
a napfény felhőhabos sörét, nem egyszerűbb
lenne mohón és önzőn lerabolni a világot,
mint egy török horda? – szegezem szívednek
nem igazságosan, de nem is igazságtalanul
szerzett boldogságom zászlós kopjáját.

Lackfi János: Az emberekkel csak a baj van

Aki ennyi gyereket vállal,
az az ilyenek szekerét tolja.
Akinek egy gyereke sincsen,
az az olyanok szekerét tolja.
Aki kirakja a magyar zászlót,
az tutira kirekesztő.
Aki nem tesz ki magyar zászlót,
az tutira berekesztő.
Akinek van sok pénze,
biztos valakitől lopta.
Akinek nincs sok pénze,
tudom, ki lopta el tőle.
Aki az élet jogáért küzd,
biztos maradi állat.
Aki a nők jogaiért küzd,
szétveri a családot.
Aki élvezni meri az életet,
ostoba, nem tudja, mi megy itt.
Aki utálja az életet,
az kerékkötő fanyalgó.
Mindenki mögött áll valaki,
ezért mindenki nagyon gyanús.
Hogy az emberek csak úgy élnek,
csinálnak, amit csinálnak,
hisznek, amiben hisznek,
az teljességgel kizárt,
az teljességgel kizárt.

Lackfi János: A titkok titka

Az „ofiszban“ odafenn,
Bumsztaratta pukk!
Hatodik emeleten,
Bumsztaratta pukk!
Négy nyakkendő, vasalt ing,
Néha elröppen egy... hang,
Bumsztaratta pukk!

Ilyenkor a férfi már
Bumsztaratta pukk!
Zavarában mit csinál?
Bumsztaratta pukk!
Humort vegyít a kínba –
Légelszívó elszívja,
Bumsztaratta pukk!

Osztályozzák zaj szerint,
Bumsztaratta pukk!
Szagát leltárba szedik,
Bumsztaratta pukk!
Hogy mit ettek, sorolják,
Ez ám férfi-mulatság,
Bumsztaratta pukk!

Ám van “ofisz” odalenn,
Bumsztaratta pukk!
Negyedik emeleten,
Bumsztaratta pukk!
Zümmög két szép képernyő,
Kiskosztümben két kis nő,
Bumsztaratta pukk!

Azon jár a férfiagy,
Bumsztaratta pukk!
Vajon hogyha ők... fognak,
Bumsztaratta pukk!
Eljátsszák, hogy nincs semmi?
Ők is szoktak viccelni?
Bumsztaratta pukk!

Nőkkel ilyen nem esik?
Bumsztaratta pukk!
Tán fenekük nincs nekik?
Bumsztaratta pukk!
Vagy csak rajta nincs már lyuk?
Női vécét bezárjuk?
Bumsztaratta pukk!

Hiába is kérdezem,
Bumsztaratta pukk!
Józanul vagy részegen,
Bumsztaratta pukk!
Rejtélyes mosolyt kapok,
Titok marad a titok,
Bumsztaratta pukk!

Lackfi János: Követelő

Adjon az Isten

fogkefét,

flexibilis nyél,

lágy pihék,

árva kezemre

krémeket,

tőlük a bőröm

selymesebb,

a hónom alá

illatot,

ne érezzék, ha

izzadok,

halogén izzót,

vakuljak,

egy Ferrarit, hogy

vaduljak,

adj horoszkópot,

mit tegyek,

ne csak mászkáljak,

mint legyek,

minden kérdésre

van válasz,

előre gyártva,

most válassz!

Adjon egy wellness

hétvégét,

a világ vége

ráér még,

ha meg nem adja,

nem Isten,

adjon, nem baj, ha

nem is kell.

Lackfi János: Itt vagyok

Itt vagyok a szomszéd szobában, ne zavarjon,

hogy nincsen ajtó, nem mentem messzire.

Ami megesett, annak meg kellett esnie.

Nem értitek, és én sem értem pontosan,

mért éppen most, mért éppen így oson

feljebb az élet egy másik emeletre,

vagy miért zuhan lejjebb néhánnyal, ebbe

azért ne menjünk bele, mert innen valahogy 

másképp van a fent és a lent, felzuhanhatok

vagy emelkedhetek zuhanvást lefelé.

Nem levegő, amit most lélegzek, zselé,

vagy valami hasonló állagú massza.

Talán ikrás fény, ezt esszük kanalazva.

Képzeld, az új szomszédom itt az Isten,

nem hülyéskedem, először én se hittem,

de a kaputelefonra a neve ki van írva,

felcsöngetek hozzá, talán kinyitja.

Beszélj hozzám nyugodtan, ne zavarjon,

ha válaszolok, vagy ha csak a gangon

küldök galamb-burukkolást, ha bólogatok

neked a falombbal, vagy elvakítalak,

mint függönyrésen keresztül a nap.

Itt vagyok a szomszéd szobában, nem utaztam

vonaton, repülőn, az álmaidban hosszan

visszatérek még, járkálok a fejedben,

mielőtt végleg el kellene mennem.

Lackfi János: Billentyűk

Te odalenn zongorázol

én verset írok idefenn

hogyha egymáshoz közelednénk 

gyermekeink közénk pörögnek

a te szoknyádba kapaszkodnak

az én ingembe akaszkodnak

kik öleléseinkből lettek

meghiúsítják ölelésünk

mire este lesz elaludtál

mikor reggel lesz én még alszom

majd beleöljük billentyűkbe

te odalenn a zongoránál

én idefenn számítógépnél

amit elmondanánk egymásnak

egyetlen nagy ölelkezésben.

Lackfi János: Haspóló

Anyu mérgelődik,
hogy a mai lányok
hasa folyton kilóg a nadrág
meg a póló között,
csuda, hogy nem kapnak
vesekövet és hólyaghurutot,
mindenféle húgyúti bajt,
majd ha felfáznak,
és hétrét görnyedve
véreset vagy
gennyeset pisilnek,
akkor megnézhetik magukat.
Apa szerint anyának
bizony igaza van,
ő is mindig fejcsóválva,
guvadó szemmel nézi
a kilógó hasakat.
Pedig szerintem
van haszna a dolognak.
Ha az ilyen lányokon
vakbélműtétet kell végrehajtani,
le se kell hozzá
vetkőzniük.

Lackfi János: Éintkezési pontok

Aznap reggel munkába indulva,
ahogy a szűk előszobában
nehéz táskámmal imbolyogtam,
miközben a kölyökkutya
kajlán ott kajtatott keringett furakodott
a lábam és az ajtó,
az ajtó és a táska,
a táska és a lábam,
a lábam és a lábam
közötti térben,
szorult helyzetemben
ráhúztam a kutya lábára a vasajtót,
nyalogatta is még délután sokáig,
de azt én már nem láttam.
te mesélted utólag.
Hajnalban keltél aznap is,
előbb megsétáltattad a kutyát,
aztán lezavartad a reggeli hajrát,
jutott uzsonna minden uzsonnás-zacskóba,
reggeli minden gyomorba,
füzetek könyvek csekkek igazolások minden táskába,
aláírások minden üzenő-füzetbe,
előre kiszámolt kiránduláspénz a borítékba,
gyerektest minden kabátba,
és most a kimerültségtől az asztalra borulva elaludtál ,
a kutya vinnyogására felriadtál rémülten kiszaladtál,
hallottad, ahogy dühödten becsapom az ajtót,
láttad távolodó sziluettemet a drótüvegen át.
Nem tudtad, mindez miért,
aminthogy nem tudtam én sem,
mondtál valamit,
de a szavakat elnyelte az ajtó,
pedig vártam, esetleg kinyitod, utánam jössz,
magyarázatot kérsz és adok a drótüveg túloldalán.
De nem. Végig ez járt fejemben, míg a kormányt tekergetve
magam mögé göngyöltem a környék dombjait,
tarlót sárga fákat trágyahalmot,
szétesett, kusza boglyát, s egy időtlen idők óta
a mezőn kallódó, mind jobban földbe süllyedő furgont,
ez járt fejemben tanítás közben, megbújt a diákarcok
mögötti térben, most azt hiszed,
direkt húztam rá az állat mancsára azt az ajtót,
csak mert a kutya hozzád tartozik,
te akartad álmodtál róla gyerekkorod óta,
te foglalkozol vele eteted tanítod,
jutalmazod ölelgeted szeded nejlonzacskóba a kertben a piszkát,
a te hangodnak engedelmeskedik igazán,
mindinkább azt hittem, azt hiszed, a te lábadra
akartam ráhúzni igazán azt az ajtót,azt akartam, neked fájjon te vonítsál,
vádoltalak magamban,
vádoltam magamat.
Tudtam, csak a könnyű, belül üreges
szürke műanyag telefonkagylót kellene felemelnem,
levegőben ringatózna közben a harmonikaszerű zsinór,
könnyebb lett volna felemelnem azt a kagylót,
mint így cipelnem egész nap ezt a téglával
teli láthatatlan tengerészgyalogos-zsákot,
de tudtam azt is, a telefonkagyló titokzatos fémötvözettel
telt meg belül, felemelni nehezebb bárminél.
Tele volt az a zsák ostoba bosszúvággyal önkínzó fájdalommal,
csak még egy kicsit hidd azt, hogy direkt volt,
míg el nem mondom, nem direkt,
tele volt az a zsák kettőnk szétválogathatatlan nyavalyáival,
súlya estére annyira összetörte
csontom inaim húsomat,
hogy eldőlök, ha neked nem támaszkodhatom
a drótüveg vasajtó belső oldalán,
és testemből kimegy az áram, ha nem kereshetem meg
szájammal az érintkezési pontokat
a nyakadon az orrodon
a homlokodon a szájadon
a lehunyt szemhéjadon.

Lackfi János: Belépni egy házba

Belépni egy házba, szögre akasztani
kalapot, trencskót,
lerúgni cipőt,
hátizsákot bevágni a sarokba
– csupa gravitáció-teszt,
jelzik, hogy földet értünk
Nyitni csapot, tudni, hogy onnan
kihullik a bennfeledett, végenincs ezüstlánc,
ismerni a vécélehúzó forszát, tudni
hol és milyen erővel
rántsuk a kart meg
Tudni, hol tartanak kenyeret, kolbászt,
a pincében sem gyújtani gyertyát,
vaksötétben is biztonsággal megtölteni
a hordó csapjáról poharunkat
Tudni, a kert-sötétből honnan ugrik elő,
mint gazdájának örvendező eb,
egy-egy loncsos bokor, beszedni
kintmaradt ruhákat, tető alá lódítani a
heverő fejszét
Vigyázni magas küszöbre, alacsony
szemöldökfára, úgy nyitni az ajtót,
hirtelen mozdulattal, ne csikorogjon,
lassan ugratni vissza a zár nyelvét
Tudni pontosan, vásárban vett,
sípoló papírkígyóként hol kunkorog
oda-vissza a gyerekek lehelete,
fogat mosni feketén, az arctalan
ásító tükör előtt,
a szokott székre dobni le a ruhát
Kitakarni az ágyban fekvő asszony
álmában is várakozó testét,
egyedül az világlik derengve a házban,
úgy hever ott, mint egy fél alma,
középütt magház,
másik felével pontosan összeillik

Lackfi János: [Van ez a töltő dolog...]

Van ez a töltő-dolog, tudod,
nem muszáj megvárni,
míg lemerül a lelked,
tettem beléd pót-aksit,
megy még a kütyü utána is,
csak hát egyes funkciók gyengülnek,
jönnek a kontakthibák,
az akadozások, szétesések.
Kívülről ugyanolyan csillivilli,
de szerencsésebb, ha felteszed hálózatra,
becsukod az ajtót, a szemhéjadat,
megnyitod magadat,
és én elkezdlek tölteni.
Ha felpattansz két perc után,
hogy most már muszáj menned,
nincs időd semmittevésre,
akkor azért nagyon ne csodálkozz,
ha nem sokáig tart ki a szint,
megint hamar kimerülsz, lemerülsz,
úgy csattog utánad a földön a lelked,
mint egy elgázolt balkáni gerle.
Nem tudlak hirtelen betölteni,
ahhoz túlságosan törékeny edény vagy,
ha egyszerre beléd zúdítanám lelkemet,
esnél szét darabokra.
Meg amúgy is, ez ilyen fészkelődős,
összebújós dolog kettőnk között,
nem a fizetős, gyors menet,
ami után rágyújt egy cigire,
aztán pörög tovább a kedves kuncsaft.
Ha érted, amire gondolok.
Akkor ad sokat,
ha hagyod megtörténni.

Lackfi János: Ukrán csap

Nem veszek csapot tízezerért,
meg százezerért sem veszek csapot.
Pedig annyiért is láttam ám,
kocka alakú a csöve, szintúgy a tekergetője,
nyilván kocka alakú vízcseppek
vagy egyenest jégkockák
potyognak belőle.
Mi ukrán csapot vettünk a piacon,
ezernégybe volt,
az árus először halálra váltan
hadonászni kezdett,
majd jön az Igor, ő érti a nyelvet,
s minthogy Igor jött is,
hát lett csapunk.
Az ukrán csap formára
miniatűr ipari kútágas
az acélszín ukrán rónaságon,
afféle billegővel nyitható,
billeg voltaképp az egész csap
mert nem szabványos
magyar mosdólyukba szánták.
Valahol lenni kell szabványos
ukrán mosdólyukaknak,
melyekbe nyilván beleillik.
Alul csöpög,
ezért lavór áll alatta,
vize meg rozsdás.
Egyik ismerősünk szerint
a rozsda egészséges
sok vasat kell fogyasztani,
más ismerősök szerint
a rozsda mérgező,
szervezetünkben felhalmozódva
gyilkosunk lesz.
A magam részéről egy régi
viccben kapaszkodom meg
mely szerint mosdó és árvagyerek
közt az a különbség,
hogy az egyiknek van csapja,
a másiknak nincs apja.
Így hát remény szerint csapunk,
még ha ukrán is,
valamelyest
enyhíti árvaságunk,
csapom le a labdát.

Lackfi János: Aki Korábban Érkezett

A stadionban tombolás van,
ilyen rekord nem létezett!
És őrületben megtapsolják
azt, ki korábban érkezett.

A téren nagy várakozás van,
mindenki órát nézeget,
idegesen vár kedvesére,
aki korábban érkezett.

Előbb toppantál be a zsúrba?
Nem találják a készletet...
Torta, szendvics, lufi -- tyű, bámul,
aki korábban érkezett!

De mi van avval, aki hipp-hopp,
korán kezdi az életet?
és nem találka, zsúr vagy verseny,
hová korábban érkezett...

Ilyenkor mentő szirénázik,
nyomában utcák kéklenek,
most viszik azt az újszülöttet,
aki korábban érkezett.

Nem láttál ilyen kicsi lábat,
kezet, fejet és kék szemet!
úgy hever itt, mint békabébi,
aki korábban érkezett.

A sok doktor, nővér szaladgál,
jól tudják, hogy a léc rezeg,
az életbe kell átpecázni
azt, ki korábban érkezett.

Kiugrott az anya-melegből,
nem védi páncél, vértezet,
körülveszik hőbuborékkal
azt, ki korábban érkezett.

Mi, többiek, mit is tehetnénk?
nyújtunk feléje két kezet.
hadd nőjön később óriássá,
aki korábban érkezett.

Lackfi János: Miért ne olvassak verset?

Mert a költők meghaltak már úgyis.
Mert testükben nedvek voltak, húgy is.
Mert a vers mind búval vagyon aszva.
Mert amúgy sincs neki semmi haszna.
Mert rohadtul untam ünnepségen.
Mert versért nem ad csókot, ha kérem.
Mert erre ne költsék az adómat.
Mert költők nem dolgoznak, csak lógnak.
Mert a vers, az szent és érthetetlen.
Mert suliban rosszul értelmeztem.
Mert bizony a költő másra gondolt.
Mert ma így is elég fos napom volt.
Mert inkább egy sört bontok helyette.
Mert poénabb kimenni a meccsre.
Mert különben sík lúzernek néznek.
Mert nem jó a vers a sebre géznek.
Mert ma van a költészetnek napja.
Olvasson az ördög öregapja!

Lackfi János: Dühöngő

Becsapja az ajtót, duzzog mögötte hosszan,
tudja, hogy nem látom, mégis nagyon jól látom,
mintha üvegből lenne az a rozzant ajtó, előttem
van testtartása, az ágyon punnyad összeroskadva,
gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani,
párnát szorít a hasához, mintha terhes lenne, tudom,
hogy velem terhes, engem kell most megszülnie,
aki szültem, hát majd kivárom a vajúdást, van a
konyhában-fürdőszobában dolgom bőven, részben őmiatta,
aki tizenéve minden áldott nap meg kell szüljön engem,
akit tizenéve minden áldott nap meg kell szülnöm újra.
Mikor az az átkozott ajtó nagy nehezen megnyílik végre,
nála a lemez még mindig ugyanott van elakadva,
pedig a téma már akkor is csak ürügy volt, amikor bement,
belékapaszkodik, mint nadrágszárba tacskó, próbálgatja
az ellenállást, pedig csak tessék-lássék szólok közbe-közbe,
legyen valami, dühöngje ki magát, jót tesz az egészségnek,
ez is ugyanúgy hozzátartozik, mint a második ajtócsapódás.
Torkig vagyok már, nem elég, hogy főzök, mosok, vasalok
a nagyságos asszonyra, nem elég, hogy viselem rigolyáit,
még ezek az ajtócsapdosások is, egy szép napon arra jön majd
haza, hogy leszereltettem az egészet, nagy önállósága jelképét,
letesszük a konténer mellé, vigye, aki erre vágyik, kíváncsi
vagyok, attól fogva mit vagdosna vajon, labdát a falhoz,
könyvet a földhöz? Persze, hogy megbocsátok, ölelem át,
ne lássa, hogy a szemem telefutott könnyel, érzelmes öreglány,
tényleg miféle jelentősége van ilyenkor vitának, ajtónak,
csapkodásnak, hiszen a testünk éppoly szorosan tapad
egymáshoz, mint mikor ringattam, mint mikor őt vártam,
leválhat végre rólam, megszültük egymást, csak az a
kajla kilincsű, zsanérjain elferdült ajtó néz ki
egyre gyalázatosabban.

Lackfi János: Kegyeletsértő

Nekem egy halott ne mondja meg, hogy mit csináljak,
nekiláttam a lakásnak, csak úgy bűzlött a jelenlététől,
a legapróbb tárgy is maszatos volt az ujjlenyomatától,
a kamra televolt majd-valamire-jó-lesz-még
dolgokkal, soha semmire nem voltak jók,
és most már nem is lesznek, tizenkét
szemeteszsákra való cuccot ganajoztam ki,
és vittem le a kukákhoz, ott végezte a
szemüveggyűjteménye, melynek minden retkes
darabjához más szempár szükségeltetik,
a működésképtelen tranzisztoros rádiók garmadája,
a kábelek és elromlott lámpák, a nyeletlen kések és a
pengétlen késnyelek, a kép nélküli keretek és a
keretezetlen képek (nincs kettő, amelyik passzolna egymáshoz),
a kiszáradt töltőtollak, melyekbe nem lehet tintát kapni,
az üres öngyújtók, melyeket sehol nem töltenek újra,
a kilyukadt zoknik, amelyeknek stoppolásával
semmi értelme rontani a szemet, mikor öt pár
kínai zoknit kapsz egy ezresért, és ha már itt tartunk,
az alma, körte, gomba, rumbatök formájú stoppolófák
arzenálja, melyeken csak azért sem foltozok soha
kínai zoknit, egy csomó olyan kütyü és szerkentyű
és vízicsoda, amelyeknek létezéséről nem is tudtam,
de nem is akartam tudni, amelyek hasznáról
fogalmam sincs, de nem is akarok fogalmat alkotni,
válogatás nélkül szórtam a zacskókba az egész
hóbelevancot, egy hörcsögmódra leélt élet kellékeit,
és komolyan, úgy, de úgy megkönnyebbültem,
mikor mindentől megszabadultam, csak arra
eszméltem fel, hogy a házmester rázogatja a vállamat,
mit bőgök itt a kukára borulva.