Dékány Dávid: Fák

Nem emlékszem, min vesztünk össze,
de ott álltunk hajnalig,
kimerülten,
mint a trópusi esőerdők fái az évszakok nélküli tájban,
és zajosan, mint lombjaik.
A szánkból potyogó sértések kiégették az aljnövényzetet,
szemünk színe megmérgezte a folyót,
a mondatvégi írásjelek lemészárolták
az erdő bennszülött népeit –
de reggelre megadtuk magunkat,
és mint kidőlt fatörzsek, feküdtünk egymáson.

Dékány Dávid: (vírus)

megfertőztél de
ne gyógyíts - most lettem én
is szív pozitív

Dékány Dávid: másnap

jobb zsebemet az aprópénz csörgése,

a balt a lemerült telefonom csendje húzta,

reggel, egy fesztivál másnapján

így rohantam át a városon,

ahol nincsenek utcanévtáblák, csak házszámok,

és egy fülkét kerestem,

hogy elmondjam,

amit, mióta ismerlek, már mindig késő volt elmondani.

hogy engem is át akartak szoktatni

a balkezességről,

és hogy nekem ugyanaz a vércsoportom,

mint annak a nőnek,

aki gyufásdobozba gyűjti a rajzszögeket

a fákra tűzött apróhirdetésekről,

és hogy mikor eljöttem otthonról,

én is egy bank előterében,

az automata mellett aludtam,

és hogy még mindig megállok én is,

és megnézem a repülőket az égen,

és hogy akkor éjjel én fújtam graffitit

a vakolatlan tűzfalra a házatok mögött.

hogy annak a tizenéves prostituált fiúnak,

akit egyszer rendszámtáblával a kezében

láttunk az út szélén sétálni,

a bátyja osztálytársam volt.

nyolc-kilenc évesek lehettünk,

amikor ő az intenzíven feküdt,

én pedig csak a nála maradt játékaim miatt aggódtam.

hogy egyszer elloptam egy röntgenképedet,

és egy kórházkerti padon, a naplemente fényében

végignéztem, amit a nevelőapádról meséltél.

és végre megkérdeztem volna azt,

amit a billentyűzet alatt összegyűlt morzsák miatt

eddig csak kijelentő módban tudtam leírni.

aztán kiderült, hogy téves.

hogy rosszul emlékeztem a számodra.

vagy talán a név még egyezett is.

talán csak rád emlékeztem rosszul.

Dékány Dávid: [Az elmúlt héten hárman mondták...]

Az elmúlt héten hárman mondták,

egymástól teljesen független emberek,

hogy alacsony az érzelmi intelligenciám.

Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.

Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig.

Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon,

számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre.

Mi vagyunk a kedvencei,

de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök.

Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök.

Teljes másodpercekig nézzük egymást,

magunkban mindketten megállapítjuk,

hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.

Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen,

aztán végül most is csak a hintáig jutok.

Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik,

mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok,

üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés

távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.

Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön,

és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is.

Az öngyilkosság egyszeri alkalom

a szavak nyomatékosítására,

és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem.

Szétrúghatnám azt a kukát,

felgyújthatnám ezt az egész játszóteret,

és utána mondhatnám, hogy bocsánat,

de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám.

Bután szeretek.

Műhold halad el fölöttem,

hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire.

Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben,

az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.

Dékány Dávid: Műanyag

saját kis műanyag világom egyik kereke kitört.
nem mozdul, csak vár,
hogy úgyis megjavítják.

talán önkéntes játék katonákat kéne hívni,
vagy színes, fonott sörényű pónikat,
hogy húzzanak tovább.

de nem fogok megszólalni.

búcsúszavak utóíze a számban.

minden olyan lassú, mint még sosem volt.
egy buborék óvatosan a felszínre kúszik,
egy parányi űr elveszik egy hatalmasban.

Dékány Dávid: Teendők

Addig mondogatni a saját nevemet,
amíg már nem jelent semmit.
Egy egzotikus ország lakóitól megkérdezni,
nekik mit jelent az a szó, hogy egzotikus.
Rájönni, mi a logika az ábécé sorrendjében.
A jelenlévők közül egyedül tudni, hogy ez egy álom.
Valakit bevásárlókocsiban tolni.
Megkülönböztetni a normál szóközt a dőlt betűstől.
Dobni a royal flusht.
A Marson lovagolni.
Megtanulni lovagolni.
Elfelejteni biciklizni.
Leggyakoribb vendég lenni egy lakásban.
Sosem tudni meg, mit jelent az a szó, hogy bérmálkozás.
Addig nézni egy falevelet, amíg le nem hullik.
Látni a Halley-üstököst.
Teljesíteni valaki utolsó kívánságát.
Érezni, ahogy egy polip mindhárom szíve
egyszerre dobog.

Dékány Dávid: Aszimmetria

1

Ezek a reggeli fények,
mint a konyhapulton hagyott gofri és juharszirup,
hidegek és ragacsosak.

Már észre sem veszem,
úgy dúdolom egy buta popsláger félrehallott szövegét,
úgy húzom át középen a z-t,
és teszek karikát az i-re pont helyett.
Ezeket tőled loptam,
és akármi is lesz velünk, ők maradnak.

De van ez a megszokhatatlan része –
úgy csinálni reggelit, hogy ne ébredj fel,
vagy a hűtő barbecue-szaga,
ilyen szag van odakint, az űrben is,
a haldokló csillagok szénhidrogénjei miatt.
Ujjaimon az összemorzsolt bazsalikommal
megállni két íz között,
nézni az ereszcsatornában kikelt juharfát,
és nem tudom, még meddig bír el minket
az a téglatest alakú sötétség ott bent,
mert itt nincs B-terv, nincs második esély.

2

Taníts még néhány trükköt,
amivel fogadásokat nyersz,
kártyával, kupakokkal és gyufával.
Egy papírlapot sem lehet hatnál többször félbehajtani,
pedig ha sikerülne ötvenegyszer, akkor épp olyan magas lenne,
mint a Föld és a Nap távolsága,
a százharmadik hajtás után pedig akkora,
mint az ismert világegyetem átmérője.
Szóval még ha csoda is történne,
akkor sem szabadulnánk meg ettől a barbecue-szagtól.

3

Napjaink aszimmetrikusak,
mozdulataink édesek és kamaszok.
És nem is tudod,
de van egy közel félórás hangfelvételem arról,
ahogy horkolsz.
Mikor nem vagy itt, azt hallgatom elalváshoz,
olyankor az ágy belső oldalát,
ahol te szoktál feküdni, üresen hagyom.
A kezem ökölbe szorítva,
mint a juharleveleket csokorba gyűjtő óvodásoké.

Zsírkrétával rajzolok neked egy életnagyságú galaxist.

Dékány Dávid: Dal az A-húrhoz

Indulnál, de még nem engedlek haza.
Majd csak akkor, ha már annyira fáradt leszek,
hogy a távozásod után rögtön elalszom,
és nem marad időm gondolkodni.

Nemsoká feljön a Nap, téged már várnak,
de rajtam ne kérj számon semmit,
a te döntésed volt, hogy inkább nekik hiányozz.

Innentől a titkod vagyok,
és nem beszélsz majd rólam, még a legjobbaknak sem,
és tudod jól, hogy mostantól csak mellettem vagy biztonságban.

Ismerek egy erdőt, aminek lombja ugyanolyan kék,
mint a pulóvered.
Ott fogunk tüzet gyújtani fűrészporból és raklapokból
szövetségünk évfordulóján.

Most pedig mehetsz.
Vidd a gitártokot,
abban hoztad a ruháidat meg a fogkefédet, mert elszakadt a táskád.
És mikor legközelebb jössz, írunk egy közös számot,
az lesz a címe, hogy Dal az A-húrhoz,
mert az A-húr hangja bíborvörös,
mint első áldozatunk koporsójának bélése vagy a legszebb ünnepek.

És persze dehogy fogok elaludni rögtön.
Csak nem akarlak kikísérni az állomásra,
nem akarom látni azt a sok búcsúzkodó embert,
nekem már egy chatelés utolsó néhány hangulatjele is nehéz,
egyszerűen túl önző vagyok az ilyesmihez.
És nem akarok az állomásról egyedül hazasétálni,
mert a hirdetőoszlopok egy romantikus vígjáték plakátjaival vannak tele.
Egyenként kéne letépnem az összeset,
és a sarki utazási iroda katalógusán is
túl tökéletesre retusálták azt a párt
ahhoz, hogy ne törjem be a kirakat üvegét.

Szóval most inkább fürdök, legalább egy órát,
de előtte még sokáig bámulom
azt a két láda diót az egyik földszinti lakás előtt.
A fáradtság miatt úgy hallom, hogy bentről szólsz,
pedig csak a te hangodon folyik a víz,
lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző diófák nedve.

Dékány Dávid: Meztelenül

Kétszer láttalak meztelenül.
Először egy osztálykiránduláson,
öltözés közben lestelek meg.

Az első napon még együtt gereblyéztük össze
a gólyákat a szántóföldekről.
Aztán a rozsban fekve figyeltük,
ahogy egy sugárhajtású repülő
átlépi a hangsebességet.
A harmadikon megtanultam, hogy a száraz moha
a rácsorduló vértől is kizöldül,
a negyediken pedig már bosszúból akartam
újrakezdeni a tájat,
átrendezni az alkatrészeit,
egy erdő jelölt és jelöletlen fáit,
a turistaösvényt szakadékba
vagy különösen veszélyes állatok barlangjához terelni.

Kétszer láttalak meztelenül.
Először egy osztálykiránduláson,
másodszor tegnap este,
egy pornófilmben.

Nehéz elhinni, hogy amiben eltévedve
egyszer sötétedésig bolyongtunk,
az most valahány tonna
leveleitől, gallyaitól és élővilágától megfosztott,
méretre fűrészelt ipari nyersanyag.

Nehéz elhinni, hogy ez ugyanaz az égbolt,
mint aminek az aljára rágót ragasztottunk egyszer,
és hullámosra száradt tőle
a félfamentes szürkület.

Dékány Dávid: Jetlag

Egy turista ma is készített olyan fényképet,
amin elsétálok a háttérben.
Nemsoká hazaviszi,
és egy másik időzónában,
egy másik kontinensen megmutatja
a családjának, az ismerőseinek,
és számomra teljesen idegen emberek
egy ismeretlen nyelven
egy olyan fotóról fognak beszélni,
amin épp rád gondolok.

Próbálom elképzelni a délutánt, amikor
– így mesélted később –
30 kiló kővel tömted ki a zsebeidet,
és belegyalogoltál a folyóba,
de lehúzta a nadrágodat a súly.
Ott álltál egyedül,
meztelen lábakkal a térdig érő vízben,
végül elnevetted magad, és inkább hazasétáltál.
Háromnegyed órát, januárban, vizesen.
Utána egy hétig lázas beteg voltál,
én váltottam ki azt a rengeteg gyógyszert –
egyáltalán nem olyannak tűntél,
mint aki meg akar halni.

Tudod, nem szívesen lennék
annak a sziklás partszakasznak a helyében.
Milyen lehet
csak neked jelenteni valamit?

Mióta nem jársz ide,
elég nagy a rendetlenség a szobámban.
Most végre lehet káosz, úgysem látod,
nekem meg jó így is.
Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról,
könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe,
hogy miattad pakoltam össze mindig.
Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne,
mint azok a napok. Mintha várnálak.

És azon a képen vajon mi látszik belőlem?
Rajta van-e a kézfejem? És ha igen,
olyan országba viszik-e, ahol még nem járt?
Mert amikor nagykövetségek mellett sétáltunk el,
mindig benyúltunk a kerítés rácsai közé,
így a kezünk már a fél világot beutazta.

0 óra 16 perc, most keltem.

 Rendet kéne rakni végre a 65 m³-emben.
Van az az ország, valahol keleten,
ahová hazaviszik majd a képemet,
én pedig akkor ébredek, amikor az ottaniak.
Átköltöztem az időzónájukba,
talán így próbálok vigyázni valamire a távolból,
mint a térfigyelő kamerák képét
monitoron néző férfi,
aki évek óta szerelmes egy ismeretlen nőbe,
és minden éjjel úgy vált kameráról kamerára,
hogy lássa: biztonságban hazaért.

Dékány Dávid: Szinkópa

Csak két hónapja ismerlek,
de ha összeadnánk a perceket, amikor hiányoztál,
abból egy évszak is kijönne.
Ezt egyszer hajnalban, részegen,
egy aluljáró lépcsőjén ülve meg is írtam neked,
először felkiáltójellel a végén,
de azt töröltem inkább,
nehogy felébresszen.

Dékány Dávid: Banánzöld

Kihangosítottalak, a telefon az arcomon,
alapvetően nincs igazad, de nem szólok közbe,
részeg vagy, kábé egy hónapja nem beszéltünk,
és most igazából mindegy is, mit mondasz,
csak ne tedd le,
mert tudni akarom, hogy épségben hazaérsz.
A banánzöld talpú cipődben vagy, hallom,
minden lépésednél nyikorog,
akár az elhasznált ablaktörlő lapátok,
és ettől még az eső illatát is érzem,
mint amikor megálltunk annál a benzinkútnál.

És tudom, hogy még mindig ott van
az ágyad fölött kifeszítve a zászló,
amit március 8-án éjjel találtunk az utcán,
és amiről azóta sem derült ki,
hogy melyik országé, de álmodban
sokszor még ma is az uralkodói vagyunk.

Tudom, hogy rám gondolsz,
amikor a víz csak annyira sekély,
hogy a lábad még épp leér az iszapig.
Amikor szavannán élő állatokat látsz
lufiból hajtogatva, vagy egy héliumos palackot.

És rám gondolsz, ha belélegzel egy hópelyhet,
vagy amíg eső után átpakolod a csigákat
a járda túloldalára, a sövény biztonságába.

Előttem védetlen vagy, mint egy tárgy,
amit az éjszakai tengerparton
vagy egy koncert utáni, üres stadionban találok.

Mert tudom, hogy azóta senki sem használhatja
a csészét, amit egy elegáns kávézóból loptunk -
abból én ittam mindig, ha nálatok voltam.

Tudom, nemrég valaki másnak
megmutattad az első verset, amit rólad írtam
mert szerinted pontosan olyan, mint ti ketten,
aztán eszedbe jutott az a reggel, amiről szól,
eszedbe jutottam én,
és azóta hiába keres, nem állsz vele szóba.

Tudom, hogy szeretsz.
És hogy a nálad, sőt rajtad hagyott
pulóveremben jársz futni a parkba,
hajnalban, ha nem tudsz aludni.

És még ma is vitákat nyersz a mondattal,
hogy Volo sine brassica purpurea!,
mert latin szállóigének hiszik,
néha ráadásul Catullusnak hazudod,
pedig mi fordítottuk le, és igazából azt jelenti,
hogy Lilakáposzta nélkül kérem!
- azt mindig utáltad a gyrosban.

Közben hazaértél,
felismerem a kapu nyitásának hangját,
aztán a lépteidet a második emeletre,
most meg a villanykapcsolót.
Végig nem figyeltem, hogy miről beszélsz,
pedig ha rajtad múlik, még órákon át folytatod,
mert azóta sem mondtad le a díjcsomagot,
amivel akár napokig beszélhetnénk ingyen.
De nem fogunk.
Mert most leteszem.

Dékány Dávid: hat haiku

észre se vegyél.
nem akarok zavarni,
csak jöttem menni.

*

nézem: karomon
hangya mászik – keresgél,
és észre sem vesz.

*

esernyőd alatt
vacogva várjuk a buszt -
bár sose jönne!

*

most, hogy eszembe
jutottál, nem is tudom,
mire gondoljak…

*

bízd az időre.
ne erősködj – ne próbálj
békét szítani.

*

mielőtt elmész,
hunyd be magad mögött jól
a szemeimet.

Dékány Dávid: (hirdetés)

lakás kiadó
univerzumra nyíló
panorámával

Dékány Dávid: (szívfelirat)

"behajtani tilos"
írtam papírból hajtott
szívem csücskére.