Oláh András: holnap

holnap más lesz minden:
vekkerre ébredek megint
hogy el ne késsek...
sietek s észre sem veszem majd
mitől náthás az ég
hogy a szélhámos nap
kedélybeteg felhőkkel takarózik
hogy összecsókolóznak a fák
a reggeli szélben
s hogy Isten tenyerének
lenyomata ott simul mindannyiunkon

Oláh András: lekéstelek

tetten ért tolvajod lettem elmartál magadtól

kisompolyogtam ellenőrzési körzetedből

– azóta céltalan ácsorgás az élet –

az éjjeliszekrény kihúzott fiókjából

még visszaborzong utolsó mondatod

szükségem volna újabb zugokra

szelíd hétköznapokra de idegenek közt toporgok

és csalódott villamosokon keresek

kapaszkodót – mert végleg lekéstelek

Oláh András: hétköznapi kudarcaink

nemrég még világot sem kellett
gyújtanom hogy lássalak
magammá öleltelek s mindennap
légszomjjal küszködtünk
mire tarka derűbe fordult a reggel
aztán egyre szűkebb lettél
befelé fordulva bűvészkedtél
feleleteket kerestél én kérdéseket –
csiklandó illat maradtál
aki ha szívem sötétkamrájában előhívom
bekéredzkedik az álmaimba néha