Nick Flynn: Philip Seymour Hoffman

Last summer I found a small box stashed away in my apartment,
a box  filled with enough Vicodin to kill me.  I would  have sworn
that  I'd  thrown it away years earlier,  but apparently not. I stared
at the white pills blankly for a long while, I even took a picture of
them,  before  (finally, definitely)  throwing  them away.  I'd been
sober  (again)  for  some years  when  I found that box,  but every
addict  has  one— a  little  box,  metaphorical  or  actual— hidden
away.  Before I flushed them  I held them in my palm,  marveling
that  at  some  point in  the  not-so-distant  past it seemed a good
idea  to  keep a  stash of  pills on hand.  For an emergency, I told
myself.  What kind of emergency? What  if  I needed  a root canal
on  a  Sunday  night?  This little  box  would  see me through until
the   dentist   showed   up  for   work  the  next  morning.  Half  my
brain  told  me  that,  while  the other half  knew that  looking into
that  box  was  akin  to  seeing  a photograph of myself standing on
the  edge of a bridge,  a bridge  in the  familiar  dark neighborhood
of  my  mind,   that   comfortable  place   where  I  could  somehow
believe that fuck it was an adequate response to life.

Falcsik Mari: Otthon

az ember mormol szép varázsigét
hogy bátorítsa túlélő szivét
csak lenne mersze mind mi elveszett
elősorolni minden részletet

emlékezem majd én is ha tudok
hisz voltak házak voltak otthonok
kis szilvafák és merész jegenyék
oltalmas égbolt ismerős vidék

terasz fölé terpeszkedő platán
mozaik ég veranda ablakán
csatornaárkok sárga gázcsövek
szép női hullák megfagyott gyerek

lenyelt kiáltás kiszáradt torok
kis láng a jégen sírva szusztorog
a hóra hulló sok színes szilánk
utolsó tél felrobbanó szobánk

Varró Dániel: Őszi szonett

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hova levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.

Bruce Bennett: Comforts

for David Berman, 1934–2017

You used to write about the snow.
How you would sit before a fire
relishing Bach. Distilled desire
attended you. Nowhere to go,

Nothing to do but stroke the cat.
Your comforts were well understood.
Your cat and you are gone for good.
There is small comfort now in that.

I’ve read your poems since you died.
I know the tale they had to tell.
You knew what waited all too well.
That snow is piling up outside.

You knew that soon enough you’d go.
But you rejoiced in Bach, the fire,
the cat. Your poems proclaim desire
attained. Your poems defy the snow.

Thomas R. Smith: Ode to the Vinyl Record

The needle lowers into the groove
and I’m home. It could be any record
I’ve lived with and loved a long time: Springsteen
or Rodrigo, Ray Charles or Emmylou
Harris: Not only the music, but
the whirlpool shimmering on the turntable
funneling blackly down into the ocean
of the ear—even the background
pops and hisses a worn record
wraps the music in, creaturely
imperfections so hospitable to our own.
Since those first Beatles and Stones LPs
plopped down spindles on record players
we opened like tiny suitcases at sweaty
junior high parties while parents were out,
how many nights I’ve pulled around
my desires a vinyl record’s cloak
of flaws and found it a perfect fit,
the crackling unclarity and turbulence
of the country’s lo-fi basement heart
madly spinning, making its big dark sound.

Gyurkovics Tibor: Arc

Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a Nap
és értjük őt egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik,
és nem tudjuk már elbocsátani.

Lloyd Schwartz: Leaves

    1

Every October it becomes important, no, necessary
to see the leaves turning, to be surrounded
by leaves turning; it’s not just the symbolism,
to confront in the death of the year your death,
one blazing farewell appearance, though the irony
isn’t lost on you that nature is most seductive
when it’s about to die, flaunting the dazzle of its
incipient exit, an ending that at least so far
the effects of human progress (pollution, acid rain)
have not yet frightened you enough to make you believe
is real; that is, you know this ending is a deception
because of course nature is always renewing itself—
        the trees don’t die, they just pretend,
        go out in style, and return in style: a new style.


    2

Is it deliberate how far they make you go
especially if you live in the city to get far
enough away from home to see not just trees
but only trees? The boring highways, roadsigns, high
speeds, 10-axle trucks passing you as if they were
in an even greater hurry than you to look at leaves:
so you drive in terror for literal hours and it looks
like rain, or snow, but it’s probably just clouds
(too cloudy to see any color?) and you wonder,
given the poverty of your memory, which road had the
most color last year, but it doesn’t matter since
you’re probably too late anyway, or too early—
        whichever road you take will be the wrong one
        and you’ve probably come all this way for nothing.


   3

You’ll be driving along depressed when suddenly
a cloud will move and the sun will muscle through
and ignite the hills. It may not last. Probably
won’t last. But for a moment the whole world
comes to. Wakes up. Proves it lives. It lives—
red, yellow, orange, brown, russet, ocher, vermilion,
gold. Flame and rust. Flame and rust, the permutations
of burning. You’re on fire. Your eyes are on fire.
It won’t last, you don’t want it to last. You
can’t stand any more. But you don’t want it to stop.
It’s what you’ve come for. It’s what you’ll
come back for. It won’t stay with you, but you’ll
        remember that it felt like nothing else you’ve felt
        or something you’ve felt that also didn’t last.

Imre Flóra: Levél a hitveshez

a fogkeféd elcsomagoltam
kidobni nem vitt rá a lélek
maradok hát gyógyíthatatlan
szentimentális amíg élek

a tusfürdődet félretettem
törülköztem a törülköződdel
a konyakmeggyet is megettem
nem maradt végül semmi bűnjel

de hova rejthetném a testem
titkolni, hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek
de tömör az emlékezet

Károlyi Amy: Hattyú

Aranyzsinórra fűzve fel
a szerelem nem múlik el.
Aszú-szőlőnek édesét
esztendőkig nem veszti el.
Aranyzsinórra fűzve fel,
ingben, ing nélkül
át-telel.

Charles Bukowski: Wasted

too often the people complain that they have
done nothing with their
lives.
and then they wait for somebody to tell them
that this isn’t so.
look, you’ve done this and that and you’ve
done that and that’s
something.
you really think so?
of course.
but they had it right.
they’ve done nothing.
shown no courage.

no inventiveness.
they did what they were taught to
do.
they did what they were told to
do.
they had no resistance, no thoughts
of their own.
they were pushed and shoved
and went obediently.

they had no heart.
they were cowardly.
they stank in life.
they stank up life.

and now they want to be told that
they didn’t fail.
you’ve met them.
they’re everywhere.
the spiritless.
the dead-before-death gang.

be kind?
lie to them?
tell them what they want to hear?
tell them anything they want to hear?

people with courage made them what they
aren’t

and if they ask me, I’ll tell them what they
don’t want to hear.

it’s better you
keep them away from me, or
they’ll tell you I’m a cruel man.

it’s better that they confer
with you.

I want to be free of
that.

Christy Anna Jones: On Your Birthday

You wore a red cable knit sweater shortly before you died,
it was one of your favorites.
I have photograph after photograph of you wearing it,
each one a different memory I turn to for warmth.

The red of the sweater always brought out the strawberry highlights in your hair
lighter and brighter as the summer wore on.
Even when you stopped coloring your hair
your silver strands still reflected its red glow.

The day after you died, I took your sweater from where it had been casually tossed
and I inhaled deeply.
You smelled clean — of Dove soap and soft musk.
And in one single moment a thousand memories of you brought me to my knees.

I folded up your sweater
with care and reverence
and I sealed it in a gallon-sized Ziplock bag
so I would always have it to remind me.

On your birthday I took it down from the top shelf in my closet.
I unzipped the bag–carefully and only by an inch–
lowering my nose into the bag as my body lowered to the floor,
those memories again bringing me to my knees.

Quickly, I sealed the bag shut, feeling guilty and regretful,
afraid I had lost your scent forever.
As if that were even possible.
As if I could ever forget your smell.

Like home.
Like love.
Like safety.
Like Dove soap and soft musk.

Dsida Jenő: Szerelmes ajándék

Vers helyett szivesen szőnék ma lompos
szőnyeget puha gyapjúból szobádba,
pompás Perzsia száz mesés színével
ékes kis terítőt, dús-borzosat, mely
tiszta ágyad előtt heverne mindig.
Reggelente, mikor lelépsz az ágyról
s lenge inged alatt tüzelve borzong
álmos tested a hűvöses homályban,
tennéd rá puha lábadat mezítlen.
S míg csiklandva becézi bársonybolyha
zsenge talpadat és meleg bokádat,
bágyadtan bizseregve énreám és
szomjasan tapadó szájamra gondolj.

Anna Akhmatova: Broad and Yellow is the Evening Light

Broad and yellow is the evening light
Tender the April coolness
You are so many years late,
Nevertheless I am glad you came.

Sit here close to me
And look on joyfully:
Here is a blue composition book
With the poems of my childhood.

Forgive me that I ignored the sun
And that I lived in sorrow
Forgive, forgive that I
Mistook too many others for you.

Hárs György Péter: A kukázó

Begyakorolt mozdulatokkal
rámolja ki a szemetest
úgy tűnik ismeri a járást
és hogy éhes kis lelke test
ablakomból naponta látom
szakszerűen hogy bontja ki a
zacskókba és dobozokba göngyölt
múmiákat egy vén szaki
látszik tanult a többiektől
feszült a szem rebbent a fül
egyszer csak a dolmányos varjú
lebbenti szárnyát s elröpül.

Kiss Judit Ágnes: A diktátor

1.

Nem lehet leváltani.
Haláláig semmi nem mozdul.
Pusztulásáig pusztulunk.

(A diktátorok soká élnek.
Utánuk az özönvíz.
Hosszú idő, míg
a nyomukat is elmossa.)

Fejére teszi a koronát,
és füves legelőkre terelgeti nyáját
az emberi jogok rögös ösvényeiről.

Nincs hova futnunk.
Idegen tengerek partján is
rajta rágódnánk,
ő rágna rajtunk,
országunk férge.

Ledönteni, mint eleven szobrot.
Beolvasztani, aztán
harangot önteni belőle.

2.

A diktátort ismertem kiskorában.
Az apja szíjjal verte. Rettegett.
Aztán egy napon egy botot kapott fel,
s ütni kezdte a többi gyereket.
Sírt és könyörgött, mikor megbüntették,
de sűrűbb lett benne a gyűlölet,
és megtanulta, mindig a nagyobb üt,
s győzni csak teljhatalommal lehet.
Ravaszabbá vált. Játéknak álcázta.
Volt rendőr, hóhér – ölt és élvezett,
de végig egy cél lebegett előtte:
hogy egyszer úr lesz mindenki felett.

Én láttam még félelmet a szemében,
a legtovább ez volt szerethető.
Sokáig vártam, mikor rég nem volt más,
csak hatalom, csak rideg, nyers erő,
soká figyeltem, hogy a megalázott
régi gyerek mikor bukkan elő.
De már nem élt. Már csak a bosszúvágya
szakadt ránk, mint tűzvészben a tető.
Azt hirdették, hogy példás a családja.
Azt suttogták, gyerek- és nőverő,
hisz kínzott minket is, s mi lapítottunk,
mint csontban a pusztuló csontvelő.

Azt a kisfiút földdel egyenlővé
tették. Sóval behintve a romok.
S a diktátorból kipergett az ember –
ujjaim közül a száraz homok.

3.

A diktátor nem mer lemenni a boltba,
hogy vegyen egy kiló kenyeret.
Kapszulás kávét iszik, annyira
retteg a mérgezéstől.
Nem tudja már, milyen volt presszót inni
a vonatra várva egy restiben.
Autóval jár. Kopasz sofőrje van,
és kigyúrt testőrei. Nem mer
átsétálni a széles sugárúton,
vagy futni egyet a közpark rekortánján
atlétában és rövid gatyában.
A golyóálló mellény kényelmetlen,
a fölötte hordott ing-zakó meleg,
fülledt testén csorog az iszonyat
verejtéke, a rémálmok, és a
hazugságok ecetszagú nedve,
és estére az alsónadrágjában
kihűlt tócsává kocsonyásodik.

Nagy Hajnal Csilla: Rosszabb napjaim

Rosszabb napjaimon alig
bírom elviselni, ahogy az a
„szeretlek”
feliratú kulcstartó néz rám
a parafa tábláról.

Egy magas, skandináv fiúnak vettem,
nagyjából egy héttel azután, hogy
teljesen meguntam.

Helyette (és talán főleg magam helyett)
akkor már téged szerettelek.

Egyikőtöknek sem tudtam odaadni,
de úgy érzem, én is
jogtalanul tartottam meg.

Viszont ha kidobnám, ki
nézne rám ilyen kétségbeesetten
rosszabb napjaimon?

Rupi Kaur: [i am having a difficult time right now]

i am having a difficult time right now
comparing myself to other people
i am stretching myself thin trying to be them
making fun of my face like my father
calling it ugly
starving out this premature double chin before it
melts into my shoulders like candle wax
fixing the bags under my eyes that carry the rape
bookmarking surgical procedures for my nose
there is so much that needs tending to
can you point me in the right direction
i need to take this body off
which way back to the womb

Daryl Jones: Quotidian

How the word stands out, ironically,
in everyday speech, as if you’d found
on the vinyl seat beside you
in a busy Italian restaurant
a length of four-inch, corrugated,
black plastic drainpipe, an object
commonplace, certainly,
in the whirring and jackhammering din
of an urban construction site, but startling
amid the clattering crockery and garlicky aroma
of Luigi’s Little Italy.
But then, let’s say, you begin to find
lengths of black plastic drainpipe
in the back seat of your car, under
your desk in the office, at the bottom
of your closet and under your bed.
Then you notice one beside the anchor’s desk
on the evening news, in a photo of politicians
on the front page of the paper.
Soon the startling is quotidian.
It no longer surprises or troubles you.
It’s just black plastic drainpipe, you say.
Everyone sees it. Everyone carries it around.

Daryl Jones: “This is a response to a an opinion column by CNN reporter Stephen Collinson, who describes Donald Trump’s [...] weaponization of the Presidency, the normalization of his egregious behavior, and the widespread complacency in the face of such unprecedented conduct. This is how democracies are lost.”

Ágoston Tamás: Törpe

A faluban nincs törpe, csak nálunk,
a kiszáradt kútban él, magányosan.
Letakartam ponyvával, mert nem szereti a fényt,
főleg nyáron, amikor szalonnát sütünk alkonyatkor.
Mindennap ránézek, néha kétszer is,
apám szerint meghálálja a törődést.
Kenyérhéjat dobok neki, mézes szalonnabőrt,
a férges almát is nagyon szereti.
A pap azt mondta: agyon kell ütni,
mert ráül éjjel az emberre,
de én még csak a macskát láttam apám hasán,
mikor elbóbiskolt. Nem hiszem, hogy gonosz,
bár a szeme villog, s a lábujjai között hártya van.
A múltkor leengedtem egy égő villanykörtét,
mert látni akartam, mit művel,
a pap azt mondta, hogy bombát is barkácsolhat.
Még nem ért le a kábel, mikor visítást hallottam,
olyan hangos volt, hogy apám is kiszaladt a fészerből.
Azóta vajas kenyeret dobálok neki parizerrel,
szeretném kiengesztelni. Nem lenne jó,
ha elmenne, mert akkor én is szedhetem
a sátorfámat. Vagy ami rosszabb:
mászhatok le a kútba, mint a bátyám,
akinek tilos kimondani a nevét a családban.

Jeff Vande Zande: Green

Wanting to sell our house,
my wife and I agreed
against methylene chloride’s
bleed into the ground water,
and so with the first door up
on saw horses, I poured
eco-friendly paint stripper,
remembering our realtor
advising, “People want natural
wood in Victorian homes.”
After six applications,
faint swatches of oak
faded up through the layers,
giving me time to imagine
the twelve other doors.
We wanted better neighbors,
central air, a bigger yard,
and needed to be on the market
before the end of March.
“Most houses sell in April
and May,” our realtor said.
The second can of stripper
annihilated the years of paint,
bubbling up globs of acid mucous
to fly from my scraper, smoldering
to yellow the spring grass
around my blue tarp, leaving
my fingertips and knuckles
simmering like the upper arms
of old men having heart attacks.
My wife and I didn’t talk
about the first can of stripper
we abandoned in the garage
of that house we no longer own.
“They loved your woodwork,”
the realtor congratulated,
and our house sold immediately
and for more than we’d hoped,
which we agreed in the end
was really the important thing.

Haász János: Munkásmozgalmi Karrierpálya

nagyapám a földalatti
mozgalomban harcolt
ahogy mondta
szóval tettel és hallgatással is
én ezt sokáig nem értettem

majd recskre internálták
követ bányászni
föld alól föld alá
ezt ő nem értette sokáig

metróra sose szállt

és a munkásmozgalmi ünnepeken
minden munkásmozgalmi ünnepen
elvitt
az avas kilátóba

azt mondta
onnan sokkal nagyobbat tud
köpni
az egészre

Rupi Kaur: let’s leave this place roofless

there are mountains growing

beneath our feet

that cannot be contained

all we’ve endured

has prepared us for this

bring your hammers and fists

we have a glass ceiling to shatter

Áprily Lajos: Trauma

Irtóztató volt. Mélyre ásd,
hogy rém-arcát ne lásd, ne lásd,
vess rá gyepet s döngöld le jól,
gyűjts rá fatörzset és követ,
vagy ültess vadbokor-tövet,
ne törhessen fel föld alól.

S ha rossz sugallat arra küld,
azt a helyet kerüld, kerüld.
S ha látod, bokra megremeg,
mondd: madárszárny ütötte meg,
s ha tájékán a föld dobog,
mondd: nem, nem ő – vakondokok.
S nehogy pokol kínjára juss,
takard el arcod s messze fuss.

Albert Katz: On Hitting 70

it was around my 70th birthday
that I realized I wasn’t 40 anymore

that the ballast which had kept me steady for so long
had shifted

that the people I conjured from my 20s
were no longer lithe carnal dynamos
reanimated in ageless revisionist trysts

on my 70th birthday old friends started to call me
reminiscing
about dead comrades and lovers

eaten alive by colon cancer gaunt and in pain, dangling from a rope strung
over the bathroom door, foggy with drugs in an AIDS hospice abandoned,
cancer growing on the brain joking until near the end in agony 

bleeding by the side of a country road hit by a drunk kid too young to drive
who said he didn’t see the jogger being blinded by the sun and all

when I had reached 40
all those comrades
and lovers
were still alive and thought they’d live forever
unseemly curious about my status
whether my life was turning out as I had hoped

because at 40
it was the time
apparently
to take stock of such matters

and I think the consensus
was that if my life’s progress
was not quite an A
it was certainly a solid B
or maybe B+

and whoosh
it has come to this
my career winding down
my spine slowly disintegrating
and now
having accepted a retirement package
the wonder is that I
still thought of myself as 40
for so long

those few old remaining friends
started calling again
because
apparently at 70
it is appropriate to reminisce about dead friends
and rate the arc of one’s life
once again

I don’t want to disappoint you
all of you
nonetheless let me be clear

fuck off

I have no intention to take stock
or embrace “my new phase”
or fade like the walking dead
from some horror film
into the mist

or endlessly relive my youthful exploits with you
or join you in wandering aimlessly
for the last furlong

I have reset
that is all
just reset

and in all ways important
am really just 55

Jefferson Carter: Life Partner

For convenience, I & my life partner
(the woman formerly known as my wife)
have numbered our arguments. Number 3,
you’re so negative. Number 5, you left
hair in the sink again. Number 8, you’re
naive. Number 11, another beer already?
Number 13, you don’t listen to me.
But I do. I just don’t agree. Now
my life partner’s on the couch, watching
Live P.D. She’s pleased with the police,
so kind to the miscreants & trailer trash
they apprehend. Of course, they’re
kind! They’re on camera! Without
looking at me, she holds up three fingers.

My life partner wants to make a deal:
she’ll stop storing our broken pepper mill
upright in the spice rack, pepper everywhere
like coarse soot. She’ll store the mill
on its side if I stop switching off the light
over the dining room table whenever
she’s in another room. Why? Why
does she need that light on all day?
She raises both fists & opens each one
twice. Number 20, you don’t love me.

Heltai Jenő: Pro domo

Tisztelt vidéki kollégáim,
kiket személyem érdekel,
kik verseikkel Duna-Szekcsőn
csinos eredményt értek el,
szegény fejemnek nekiestek,
mert nem vagyok elég magyar,
s mert nem daloltam még a földről,
mely ápol és mely eltakar.

S mert nem daloltam nagymamámról
és nagyapámról eleget,
ellenben glóriába vontam
könnyelmű “nőszemélyeket”:
reám rohantak vad haraggal,
hogy dalaimban nincs morál,
s karakterem minden bizonnyal
mesésen gyönge lábon áll.

És mert a múzsám nem magasztos,
márványba vésett nőszemély,
hanem egy pajkos, sikkes asszony,
ki csókolózik, kacag, él,
a lakjegyzékből kikeresték,
ki ő, mi ő és hol lakik?
S ha bekopogtat kis szobámba,
hát ott marad-e hajnalig?

Tisztelt vidéki kollégáim,
miért ez indiszkréció?
Önök is több izben megírták,
hogy élni szép, szeretni jó.
Szép asszonyoknak udvarolni
mégis csak inkább valami,
mint elvonulni a világtól
és műszerelmet gyártani.

Aztán, hogy engem a múzsához
plátói érzés kötöz-e?
Tisztelt vidéki kollégáim,
ehhez nincs senkinek köze.
Én nem vagyok kíváncsi arra,
hogy kik szerették önöket,
s ha önökhöz betért a múzsa,
hát volt-e abban köszönet?

Ha kihűlőben lesz a szívem,
s tisztelt agyam lágyulni fog,
én is családi gyönyörökről,
s a nagymosásról dalolok.
Tisztelt vidéki kollégáim,
majd akkor adjanak kezet,
és iktassanak be a céhbe,
ha én is impotens leszek.

Peter E. Murphy: Doing Time

Each week my supervisor rejected
my lesson plans because my goals
and objectives were the same.
When I asked him to explain the difference,
he changed the subject. When I asked why
the syllabus makes no sense, he said,
You’re not being paid to think, you’re
being paid to deliver a curriculum.
When I asked how to teach teenagers
who can’t read to read, he put a hand
on my shoulder, and with the other
pointed toward the horizon, which happened
to be the men’s room at the end of the corridor,
and said, Take them where they are.
When I turned to ask what that meant,
he was gone. I figured he was off to help
another teacher or meet a parent, but when
I saw him first in line at the lunch counter,
I knew I was wrong again.
I also knew I wasn’t meant to teach
anything important to the dark-skinned
students that sat in front of me.
Like them, I was meant to fail.
And because I was teaching stupid kids,
I figured I must be stupid too.
Even if I wanted to, I’d never be promoted
to supervisor like him. So, I thought,
Screw it, and I read my kids a poem
about nature, and they said, Man,
that’s dumb. So I read them a poem
about love, and they said, Man,
that’s stupid. So I read them a poem
about sports, and they said, Man,
that’s nice. So I read them a poem
about death, and they said, Man,
that’s deep. Then I read them a poem
that said something about their lives
they didn’t know they knew, and they
said, Let me hold that, pulling it
from my hands, reading it over and over,
until they said, Why ain’t nobody
ever told us this shit before?
And I said, You’ve got to be careful.
If they know how much you really know,
instead of more schools, they’ll build
more prisons to teach you a lesson.

Örkény István: Leltár

dombos táj (zivatar után)
3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
csönd