Veszprémi Szilveszter: Berendezkedés valami megszokható jóhoz

Te mondtad ki először, de én gondoltam rá előbb,
hogy mostantól itt tudunk majd élni,
hogy: ez az otthonunk. Így mondtad.
Mint mikor a bunki határait jelöljük ki.
A földből ez a darab a miénk:
tisztítsd meg a cipőd, mielőtt bejössz, add meg a kódot,
amivel csak az ide tartozók bírnak,
és lépj a földre, amit a sajátunknak tartunk.
Ide rakom most ki a lepedőket, te a polcra
kiteszed az emlékeket, itt még táncolni is
marad hely, ha majd kivisszük az asztalt.
Az ágyat a fal mellé toljuk, az egyetlen sarokba,
ahová lehet, én alszom belül, odadobom a párnáimat.
Ez lett az első helyünk,
az első leülések kiosztják majd a foteleket,
étkezőszékeket is. Belakjuk, úgy döntöttünk.
Főzök egy teát.

Veszprémi Szilveszter: Ergó

Ebbe a restibe egyedül mi járunk azért, mert van a csapon málnasör,
pedig kulturált hely, nem csak úgy, egy restihez képest,
hanem magában is: tiszta és tágas, fedett a dohányzója,
adnak poháralátétet kérés nélkül, és tiszta a hamutál.

Mindig leghátul ülünk, a dohányzóban, az A vágány felé,
nem kocsmabútorok vagyunk, itt nem szól R-GO a zenegépből,
nincs is zenegép, Cseh Tamás szól a netről,
mint egy tényleg restiben, ahol csapról hozzák a málnasört.

Szemben a két lány mindig ugyanabban a sarokban,
egymásra licitálva a szerelmet keresik, milyenazéletelnek,
mint egy Cseh Tamás dalban, bólogatnak,
milyen az élet, látjuk, milyen.

A fiatal vasutas nem mondana egy szót sem, ha nem kérdeznénk,
de bármit elmesél. Nem siet, de nem akar maradni.
A maradásban látja a magafajta kilátástalan jövőt.
Ezer ördög lakik a szívében a kocsmáros szerint.

Mi nem megyünk az állomásról sehova, ahogy tulajdonképpen senki,
sőt kerülünk is azért, hogy itt legyünk. Ez nem az a restizős állomás,
nem vár soká senki, hacsak nem boldog életet és kesernyés málnasört,
itt legalább tudjuk, egész pontosan, mit akarhatunk.

Veszprémi Szilveszter: Apám meggyilkolása

Nem számít, mit gondol rólam az apám,
aki szerint a szobában ücsörgésből nem lesz pénz.
Aki ennyi idősen már öt éve dolgozott,
és a végigdolgozott életével a háta mögött
el sem tud képzelni mást.
Nem az van, hogy nem érti a szavakat, amiket használok,
de meg sem hallgat. A jövőmről meg a jelenemről beszélni
csak locsogás, és az apám nem az a locsogó fajta.
Csak az elvágott köbméter fákból ért,
és én még nem írtam egy köbméter jó verset.
Öt jó vers. Kábé.
Ez az életművem, apa.
Erre alapozom a jövőmet. Ezt nem lehet neki elmondani.
Nem beszélünk versekről, erről a versről sem,
hogy megvallom magunkat. Megölöm. Rituálisan.
Az igazi apámat, aki egy évben született az Iskola a határonnal
és a Barbie babával, de nem tudja, hogy van ilyen apagyilkosság,
de ha tudná is, megsértődne, pedig ez
nem az igazi apákat szokta érinteni.
Az apámnak semmi köze a verseimhez,
nem kell várnom tőle sem empátiát, sem toleranciát, sem elfogadást.
Nincs látnivaló erre. A következő állomás a szobán
és a vershelyzeteken kívül. Bár ott sincs semmi,
amire büszkének lehetne lenni.

Veszprémi Szilveszter: Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől

A nő lefelé tart a mozgólépcsőn,
sír. A barátnője próbálja vigasztalni.

A padon ülő srác a rágójával játszik,
és bámulja az előtte elrohanókat.

A vendég a kávézó asztalánál mosolyog
a könnyedjárású baristára,
aki lóherét rajzolt a kávéhabba.

A korlátnál az apa fogja a gyerekét.
Együtt nézik a szökőkutat,
és a világoslazac járólapot.

Lehetnék bárki.

Az osztálytársak közül az egyik,
akik vidám füzetekkel lépnek ki a papírboltból.

A srác, aki sálakat próbálgat
és most egy sonkavöröset választ ki.

A lány, aki az új rúzsát szorongatva áll a drogéria előtt,
és kerülgetik a rohanó emberek.

A tömeg egy közös szinusz csomó
impulzusára lüktet, én pedig, én pedig,
én pedig, csak egy vértest vagyok,
aki öntudatlanul szállítja
az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént.

Ha valaki keresne,
hagyjon üzenetet.