Kemény Lili: Otthoni dal

B. Horváth Lászlónak

A Ház körül az esővíz
sivár mocsarat képez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Az eresz alatt sértődötten
gubbasztanak a varjak.

Megtépázott fenyők dörgölik
águkat az ablak üvegéhez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
A hegyoldalban felejtett
kegytárgy előtt elaludt a mécses.

Néha elindulok,
de valami lefékez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Nem léphetek ki a Házból,
látod, zuhog az eső.

Vasárnap óta Maja csak sír,
de már semmit sem érez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Óránként kiejti egy széttépett papír
egy-egy darabját az ablakán.

Elviszik Andrist és két év múlva
Gábort, és Maját is férjhez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Eltűnnek a Házból a testvéreim,
csak a szarvasfej marad.

Valaki minden fiút ölni
meghalni kegyetlen kiképez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Kénytelen leszek megtagadni téged,
mondom előre, hogy majd ne haragudj.

Kemény Lili: Fényszennyezés

Végülis mindenhova kell
egy háziasszony. Ennek itt
például Európa csak a nappalija.
A haján milliárd éves
fények pihennek meg,
messzi csillagokról utaztak,
hogy elérjenek hozzá.
A fogsora tökéletes
sorozatfelvétel a holdról,
Akire csak pillantást vet,
az úgy érzi magát, mint a
diszkóreflektorokkal
csiklandozott júliusi égbolt.

Néha mély lesz és tanácstalan,
vigasztalásra szoruló, („Jaj,
megöregszenek! lassan
megöregszenek a szüleink”)
gyere, mondják neki,
sírj nyugodtan,
és ő nyugodtan sír.

Kemény Lili: Kopog

Egy utcán egyszerre
egy pár magassarkú kopoghat,
egy alapritmusra
telhet a délelőtt.
Két kopogás már háború,
két nő küzdelme a pillantásokért.
Erről csak annyit,
hogy szeretnék veled
végignézni egy estét,
bekapcsolni, és figyelni,
ahogy lepereg,
visszatekerni és megváltoztatni,
ha nem tetszik valami.
Ugyanígy a délelőttel,
én kopognék, te meg
hozzámhangolnád a várost.

Kemény Lili: Déd-Európa

Az éjfélkor induló villamos
kísérteties öregek találkozóhelye,
az otthonuk alá mélygarázst ástak,
kihagyják őket az összenézésekből,
a korszak nagy összenézéseiből.
Szöknek, és mind ismerik egymást,
fel- s alá siklanak a rakparton,
hajnalig égni kezd a szemük és a gyomruk,
hat napja nem alszanak.
Kedves nemzedékem, mi szabadítottuk rá
őket arra a villamosra, mi voltunk, bizony.

Most elmorog fölöttük egy repülő,
Nyugatra tart, mint minden repülő,
régi jóslatok szövegét húzza maga után,
Európa öregjei ülnek rajta, tarokkoznak,
szöknek mindnyájan, méreg van náluk,
mert öngyilkosok akarnak lenni,
de aztán nem lesznek azok.
Kedves nemzedékem, rosszul fogalmazok.
Csak annyit kéne mondanom: higgyétek el,
előlünk szöknek, és kit érdekel,
van-e rá okuk, mi, és ki szerint;
mégiscsak ők a dédszüleink!

Nézzünk szembe a tényekkel,
végülis maholnap fölnövünk.

A csecsemő még gonosz és bűnös teremtmény,
önző, mint a napfelkelte, és tudna ölni is.
Az öreg már ártatlan, mert leélt egy hosszú életet.
Mi piszkosak vagyunk és egészségesek,
mint a déli verőfény, mint egy felvillanó
vaku.

„Itt két percen belül fénykép készül,
kérjük, hagyják el a tájat.”

Kemény Lili: Jelentés a türannosznak

Arcadiában, a galantéria
és kecsesség idilli földjén
fölállítottuk az első
traktorgyárat.

Atlantiszban, a bölcsesség
és a mágia ősi városában
beindítottuk az első
szappanoperát.

Betlehemből, az egyes számú
tiltott zónából folyton szökést
kísérelnek meg a… csak tudnánk,
hogy kicsodák!

Kemény Lili: Titkosírás

az első hó megmaradt az utcában
parkoló autókon és én éjjel
ráírtam sorban a motorháztetőkre
a titkaimat: húsz nevet

húszból hatot csak monogramig
mertem írni öthöz visszaszaladtam és
betemettem nyolc reggelre már
kiparkolt és másik állt a helyén

a te neved ott maradt új hó hullott rá
az az autó nem indult el többet
pedig azelőtt négy tengerpartig jutott el
(ebből egy óceán)

csak állt tovább a sarkon és pár hónapja
le is takarták, már a rendszámára
sem emlékszem, de a hó talán még
nem olvadt el a ponyva alatt

Kemény Lili: Magasfeszültség

Van lágy téli szomorúság,
az hideg és szép és nincs oka,
és van sokkal szebb szomorúság is,
olyan, mint a hajamba gabalyodott varjú:
én magam vagyok a kalitkája.

régen csak egyszer-kétszer láttam messziről
de most már a fogkeféjét is nálam tartja

Mintha az a perc válna végtelenné,
amíg tíz túrakenu teljes csöndben
átsiklik a nagyfeszültségű távvezeték
alatt, ahol a folyó is megnémul,
és csak a drót ideges remegését hallani

ez a feszültség: ezer fekete madár
szárnysurrogása a drótban

Akkor réges-rég, még kisfiú voltál,
leestél a fáról miattam. Ott szorongattad
a kezedben a csupasz varjúfiókát,
akit aztán a hajamban neveltem
beteg öreg madárrá.

Kemény Lili: Kettőnk közül

Te vagy a város, a te égboltod nagyobb.
Pislog egyet légtered, ha repülő fúródik bele.
Folyódra papírhajókat bocsát egy ikerpár,
beleírták a kívánságaikat. Nem tudnak róla,
hogy már megint ugyanazt kívánták. Azt,
hogy ne kívánják ugyanazt többé, csak azt ne.
A várnegyededben bolyong két olasz lány
és egy kandúr. véletlenül hozta be egy vonat
Érdligetről, és nem talál haza. A lányok
is valahogy így kerültek ide.
Körutad óriáskígyó, duzzogva átkúszik
a Margitszigetre és összetekeredik.
Levedlett bőrében alszanak a villamosok.
A tereid gyorsan fiatalodó arcok.
Gyáraid teli tüdők, stadionjaid fülkagylók.
A plébánosaid dzsúdózni járnak, a nőjük
boszorkánytanfolyamra.
Tévéid néniknek udvarolnak.
Varjaid skizofrének, patkányaid radioaktívak,
galambjaid lába nyomorék.
Kettőnk közül te vagy a város,
a te éjszakád világosabb,
a te csönded zajosabb,
a te holdad halottabb,
a te nyájad éberebb,
a te óráid gyorsabbak,
a te vizeid lassabbak,
a te szemeid szürkébbek,
a te szíveid betegebbek,
te vagy a város, Apa, és remélem,
hogy ezer év múlva
én is város leszek.

Kemény Lili: Üstökös jelenik meg a Raoul Wallenberg utca sarkán

Közönyösen mentünk el egymás mellett, ő jobbra
a vizslájával, én meg hátrafelé, mert otthonhagytam
a kutyát, akit sétálni vittem épp. De tudhatta,
hogy az utcáink két helyen is metszik egymást,
mert másodszorra rámvigyorgott, mikor találkoztunk.
A fejemre esett egy nagy csepp hóolvadék,
fölnéztem, hogy juj, mi volt ez, aztán kerestem,
hogy összenevessünk, de addigra eltűnt a sarkon,
jobbra, mint mindig. (Ha valaki mindig jobbra megy,
csak kering, mint egy égitest, pórázon viszi a holdját.)
Én meg szomorú lettem, pedig ez mától örökké
így lesz, közönyösen először, vigyorogva másodszor,
aztán menekül, nehogy mondania kelljen valamit.

Kemény Lili: Ő

Mikor belépett és letette a kardját,
és körbehordozta a tekintetét és figyelt,
és odament a pulthoz és koccintott
(az nem látszott, hogy kivel),
és levette a kalapját és megrázta,
és két vízcsepp esett a padlóra,
és kéményseprőt látott és gombot csavart,
és fagyöngy volt fölötte és kilépett alóla,
és lovagolt és átugratott egy szénaboglyán,
és arra gondolt, rohadt alak lett-e,
és nevetett, mert persze tényleg az lett,
és nyílpuskával lőtt a feszületre,
és szinkronizálta Zeuszt, mert pösze volt,
és megkérdezte, mi értelme csalni,
és negyvenévesen fogszabályzót tetetett föl,
még nem tudta, hogy meg fog halni.

Kemény Lili: Busz-belső

Kihalt faluban suhanok, teljesen üresen.
túl erősek a fényszóróim a sötétben.
Egy fiú meg egy lány. Padon csókolóznak.
Szétrebbennek, amikor befordulok a sarkon.
Rájukvillogok, hogy folytassák nyugodtan,
úgyis üres vagyok, nem látja őket senki,
de félreértik, azt hiszik, a sofőr szórakozik,
pedig nincs sofőr (nem tudom, ki irányít),
és a lány beint. Sötét az ég, de tényleg sötét,
a reflektoraim nyomják el a csillagokat.

Hat kamasz összekapaszkodva
kocsmát keres, de úgy is jó, hogy
nem talál, a lényeg az összekapaszkodás,
fiúk, lányok, vegyesen. Később
kiderül, hogy csak öten voltak.
Megrémülnek tőlem, félreugranak.
Lidércnek hisznek, mert üres vagyok.
És túl fényes. Fényesebb, mint a csillagok.
Visszafordulok még egyszer rájuk nézni,
de mikor másodszor elhagyom őket,
már nem ugyanolyan fiatalok.

Kemény Lili: Psyché télikabátban

Az Évgyűrű-képződés Napja van,
ne találkozzunk, kedvesem,
mert én nagyon fiatal vagyok ám még,
szörnyen fiatal, de te nem.
Micsoda szavak éledtek föl
esőáztatta nyomunkban!
Milyen régi, arisztokratikus,
bonyolult szerepünk van!
Egyszerűbb lenne, ha semmit
nem kéne szimbolizálni,
de játékot követelnek tőlünk,
taps, meghajlás és akármi.

Az Első Hóesés Napja van,
ne találkozzunk mégsem.
Te úgyis sok ilyet láttál már,
unod is biztos, de én nem.
– Szórni, szitálni, kavarogni –
csak nézni az ablakból vagy a hegyről.
Mi az esemény részei lennénk;
figyelnének minket bentről:
egy nagy fekete és egy kis piros folt,
ahogy karöltve átvágnak a parkon,
mint egy XVIII. századi giccs,
az Úr és a kerge Kisasszony.

Szent Miklós Napjának reggele
van, ne lopjuk el a fényét,
ne haragítsuk őt magunkra,
hisz ő még keresztény érték.
Ha most kimennénk, nekünk köszönnék
meg, amit reggel tőle kaptak,
azt hinnék, a mi nyomunkban telt
meg minden gyerekszobaablak.
Egy egyszerű sétánk is mindig
fárasztó diadalmenet így.
Néznek az ablakból és mind erre
a pár látványos percre irigy.

Kemény Lili: Óda az Éjszakához

Na jól van, Éjszaka, megvoltál
te is, megveregetem a vállad.
Nincs mit a szemedre vetnem.
Vittél, hurcoltál veszélyes
helyekre, mutattál őrülteket,
itattál, bevontál ragyogással.
Kivilágítottad, fölnagyítottad
körülöttem a várost. Nézettél
velem hirtelen jelképessé
váló tájakat, ez ajándék volt,
néha ilyenkor lényegtelen férfiakat
állítottál mellém, ez pedig vicc.
Kinyitottál tiltott ajtókat,
körbeszaglásztattál valami
nyálkás kis aljasságot a sötétben,
és hagytad, hogy beköltözzön.
De most, sajnos, nappalodik.
Neked nincs már sok hátra,
én még élhetek pár évtizedet.
És tisztán fogok átérni
a túloldalra, elárullak, Éjszaka,
az emlékedet is megtagadom.
A kis aljasság évek múlva,
már mint kifejlett Bűn, a
néma nyomomba szegődik, néha
megpaskolom a busa nagy fejét.
Velem marad, napi háromszor
megsétáltatom, és minden reggel
kap majd enni is.

Kemény Lili: Őszi dal

Ez a fasor félig gyógyult műtét utáni varrat,
ez a hold egy vén boszorkány jogosan kiszúrt szeme,
ez a sírás messziről jön, és titkokat takargat,
ez a fiú a szerelmem, és nem lehetek vele.

Ez a tanya egy kirabolt lélek külvárosa,
ez a borjú biztosan nem éri meg a telet,
ezt a kádat egy nő minden nap kimossa,
a mozdulataiban elfojtott szeretet.

Ez az ősz egy öregember utolsó emléke,
ezt az őszt gondolja végig azelőtt, hogy meghal.
Rezzenetlensége csak látszólagos béke,
hasán sínpár fut a lekésett vonattal.

Kemény Lili: Kavicsok

És csak ülnek.
Ezekkel nincs mit kezdeni.

Ülnek, mint vitorlások a tavon,
lepkék a lószaron,
kidobott hűtő a nádasban,
Ülnek, mint sírkövek a dombtetőn,
autók egy szakadék szélén,
mint a nyomott hangulat egy bulin,
mint zsoltároskönyvek egy üres templomban,
Ülnek, mint drágakövek fogszabályzón,
strasszok egy ruhán, ami nem áll jól senkinek,
Ülnek, mint a kövér, gazdag nők a képeken,
Ülnek, mint rossz döntés egy egész életen,
mint megszeghetetlen szabályok,
arcra száradt szépség,
kavicsok emléktáblák alatt,
Ülnek, mint lufik a plafonon-
felhőkön fönnakadt imák,
Ülnek, mint elkésettek a dugóban,
patakcsörgedezés az ablaktáblák között,
mint zsíros halak az iszapban,
Ülnek, mint a novemberi hószag,

és csak ülnek.
Ezekkel nincs mit kezdeni.

Kemény Lili: Alvó

Kilométereken át rugdostam egy kavicsot
magam előtt. Hazáig vittem, aztán kinnhagytam
a lábtörlőn, az összegömbölyödve alvó
szelíd szörny mellett, aki szintén hazáig követett.

Valami évszázadok óta rothad a szobámban.
Megnézném, mi az, de félek, hogy olyasmi,
amit már túlságosan megkedveltem.

Ez az egész olyan, mint egy játék,
amiben nem lehet veszteni.
Ezért nyerni sem lehet.

Kemény Lili: Titkosírás

az első hó megmaradt az utcában
parkoló autókon és én éjjel
ráírtam sorban a motorháztetőkre
a titkaimat: húsz nevet

húszból hatot csak monogramig
mertem írni öthöz visszaszaladtam és
betemettem nyolc reggelre már
kiparkolt és másik állt a helyén

a te neved ott maradt új hó hullott rá
az az autó nem indult el többet
pedig azelőtt négy tengerpartig jutott el
(ebből egy óceán)

csak állt tovább a sarkon és pár hónapja
le is takarták, már a rendszámára
sem emlékszem, de a hó talán még
nem olvadt el a ponyva alatt