Seres Rebeka: a szomszéd macskája

a kauzalitás a legfontosabb
ahogy leejtem a lábas fedelét a kövön
és feljön a szomszéd
hogy két éve nem alszik tőlem
pedig nincs éjszaka
és álmosnak se tűnik
én pedig másnap reggel
óvatosan fordítom el a kulcsot a zárban
mert lehet huzat van valahol
és befúj a lépcsőházban keringő
gomolyaggá formálódott idegenség
a szomszéd macskája dorombolva
kiszökik a pillanatnyi résen át
testét a falhoz dörgölve
szabadnak hiszi magát
pedig az az egész élete
amit egy negyvenkilenc négyzetméteres
plafonig pakolt nénilakás nyújthat
s a rácsodálkozás a világra
a lépcsőházban rejlik
miközben becsukják
az orra előtt az ajtót.

Seres Rebeka: a felvétel visszanézhető az alábbi linken

két kézzel húzom fel reggel
a zoknit a lábamra,
csordultig töltöm
a bögrét kávéval
és hagyom, hogy hasson
a koffein az ereimben.
felöltözöm, megfésülködök,
arcot rajzolok magamnak,
mindig ugyanazt,
nehogy megijedjenek
az emberek tőlem.
percekkel korábban
érek ki a megállóba,
én várok a buszra,
fordítva úgyse működne,
a közösségi közlekedés
nem olyan figyelmes a
közösséggel, mint az vele.

pár perccel korábban érek be,
mint kezdődne a munkaidőm,
becsipogok, hogy dokumentálva
legyen a jelenlétem,
lepakolom a cuccom az asztalomhoz,
lemegyek beszélgetni a többiekhez,
felülök az asztalra a nyomtató mellé,
valaki köszön, valaki bókol,
valaki szó nélkül hagy, valaki siet,
mindenki teszi a dolgát és hagyja,
hogy a másik is végezhesse a sajátját.

pár perccel a munkaidőm lejárta után
lépek ki a raktár ajtaján kabátban,
hátizsákkal a hátamon,
kicsipogok, elköszönök,
integetek és pacsizok,
kitartást kívánok azoknak,
akik még maradnak.
hazamegyek, kipakolom a táskám,
elmosogatok, tele engedem a kádat,
egy kézzel húzom le a zoknimat,
a szennyeskosárba dobom,
belefekszem a kádba és hagyom,
hogy teljesen ellepjen a hab.
kiáztatom magamból a mai napot.

a felvétel visszanézhető az alábbi linken
minden nap 6 és 22 óra között.