Markó Béla: Az olvasás dicsérete

Bepárásodott már a telihold,
de idebent még csupa fény minden,
míg ülnek egymással szemben,
és belemerülnek egy könyvbe,
látszólag nem is figyelnek egymásra,
néha lapoznak egyet könnyű suhogással,
mintha blúzt vagy az inget,
de egyáltalán nem látják a másikat,
ott jönnek-mennek egy francia kastélykertben,
vonszolják nehéz terhüket az orosz télben,
dudorászik körülöttük a szél az északi mezőkön,
lábuk alatt ropognak az összetört kagylók
a mediterrán homokban,
aztán megint s megint lapoznak,
mint egy nadrágot vagy szoknyát,
egy szemüveget, egy fülbevalót,
hajcsatot, melltartót, harisnyát
karórát, nyakláncot, zoknit,
mind izgatottabban verdesnek a lapok,
verébszárnyak az aranyeső-bokorban,
kívülről, persze, fel sem tűnik,
pedig már szinte futva járnak-kelnek
a sötétzöld cserjék között,
nekilódulnak a felforrósodó havon,
rohannak a térdig érő fűben,
el-elugornak a tajtékos hullámok elől,
majd mégis belevetik magukat a tengerbe, s
most végre felpillantanak,
hogy vajon észreveszi-e a sietséget a társuk,
ha nem bírják ki azt a néhány oldalt,
s kihagyva néhány ruhadarabot
hirtelen előrelapoznak,
és megnézik a történet végét,
hiszen még mindig szeretik egymást.

Markó Béla: A vers meghatározása

A költők
álmatlan
éjszakákon
készült
tervrajzaikat
újból és újból
benyújtják
egy nem létező
hivatalnak

megtervezik
a virágokat
a tavaszt
és a fákat
leírják
a nyár
pontos
szerkezetét
s javasolják
mindannyiunknak
a napsütést
és a szerelmet

s egy nem létező
hivatalban
az emberiség
soha el nem
készülő
városok
tervrajzait
verseket
olvas.

Markó Béla: Számadás előtt

Mert jól tudom, hogy lenne másik élet
és másik csillag, másik szerelem,
s hogy nincsen, aki megszabja nekem,
mit féljek, mire vágyjak, mit reméljek,

miféle kínban s szenvedélyben égjek,
kinek szemére függesszem szemem,
kinek kezétől gyúl ki testemen
a láz, miféle éjben él a lélek,

s miféle fényben fürdik boldogan,
mert nincs előre elrendelve semmi.
hogy kit kellene gyűlölni s szeretni,

s ha sorsa van, választott sorsa van
mindenkinek, hát lettem, ami lettem,
de nem azért, mert másként nem tehettem…

Markó Béla: Közös út

Ez volt az első közös utazásunk
az egyik fővárosból a másikba,
majdnem kilencszáz kilométert
tettünk meg egy zöldeskék Forddal,
ketten voltunk, vidámak és felszabadultak,
felváltva vezettünk, többnyire fél kézzel,
mert útközben is fogtuk egymás kezét,
rég volt, ma már fáradtabbak vagyunk,
nem annyira vidámak és felszabadultak,
mint hajdanában, de ha ketten utazunk,
most is meg-megfogjuk egymás kezét,
hiszen valahogy jelezni kell, hogy
tényleg sok minden megváltozott,
és mégsem változott meg semmi,
ilyenkor összecsukódik az azóta
eltelt negyedszázad, és nem is akarjuk,
hogy szétnyíljon újra, pedig különös
utazás volt, az oka is, a célja is,
szinte érthetetlen, hova és miért,
csak mi tudhattuk, míg az akkoriban
népszerű rádióadón a Beatlest
hallgattuk egy még régebbi időből,
visszafiatalodtunk teljesen, le is húztunk
egy parkolóba, próbáltuk kikapcsolni
a rádiót, de hiába, szólt tovább makacsul,
leállítottam a motort, és akkor is,
ide-oda tekergettük a gombot, de úgysem,
nem váltott csatornát, nem halkult,
nem hangosodott, el sem hallgatott,
ilyen még nem történt velünk,
valami nyilván elszakadt benne,
vagy éppenséggel most kelt életre,
előkerestük a szerszámokat, mindketten
tudunk bánni velük, ez azóta sokszor
kiderült, feszegettük, húztuk, rángattuk,
nem jöttünk rá, hogyan lehet kivenni
a műszerfalból a készüléket, mert
nem csavarral volt rögzítve, csak szólt
tovább a Beatles, ki tudja, már valahol
a Mariana-árokban volt a sárga
tengeralattjáró, mégsem távolodott,
vagy az is lehet, hogy velünk együtt
merült egyre lejjebb, nem voltunk képesek
lezárni, kiszedni, szétfeszíteni, egyre
idegesebben próbálkoztunk, már betört
rajta az áttetsző ablak, már leszakadt az egyik
gombja, és még mindig szólt a Beatles,
nagyon szerettük, most is szeretjük, aztán
a szó szoros értelmében darabjaira
vertük szét az autórádiót, kilógott már
minden belőle, egyszerre csak elhallgatott,
szégyenkezve néztünk egymásra,
mint a gyilkosok, csend volt, megöltük
a Beatlest, vagy csak egy élettelen
szerkezetet pusztítottunk el, de ami élettelen,
nem lehet azt megölni, hát megtanultuk
egyszer s mindenkorra, hogy ketten együtt
valami mássá változunk, olyankor
megállíthatatlanul szól egy réges-régi
zene a közelünkben, és sokáig
nem vagyunk képesek megállítani.

Markó Béla: Egyirányú

Előre megmondtam, hogy ezzel a kutyatartással
be fogunk menni egy egyirányú utcába,
mert amikor felelősséget vállalunk
például egy kanáriért, egy aranyhörcsögért,
tengerimalacért vagy kismacskáért,
már úgy értem, külön-külön, nem egyszerre,
hiszen egyébként a macska megenné
a tengerimalacot, aranyhörcsögöt és kanárit,
és ha még a kutyát is ideszámítom,
az meg halálra hajkurászná a macskát,
szóval lehet ugyan vállalni a felelősséget,
de abból kihátrálni többé nem lehet,
hiába unja meg az ember a kutyáját, macskáját
tengerimalacát, aranyhörcsögét, kanáriját,
mert vége a felhőtlen tengerparti nyaralásnak,
ha ráhagytad egy szomszédra a kutyádat,
és közben azon aggodalmaskodsz,
hogy vajon Árpi bácsi megetette-e reggel,
és Erzsike néni adott-e neki még vizet este,
nem beszélve a simogatásról, ami pótolhatatlan,
a megunt játékot fel lehet tenni a polcra,
a divatjamúlt ruhát be lehet akasztani a szekrénybe,
vagy oda lehet adni egy hajléktalannak,
ám a kutyaszeretetet, ha már magadra vetted,
nem lehet félretenni, és nem lehet
beakasztani semmiféle szekrénybe,
nem lehet betenni a mélyhűtőbe sem,
nem lehet abbahagyni egy időre,
mint a félig kiolvasott könyvet,
gondolod meg hát, barátom, mire vállalkozol,
ennek az utcának a bejáratához
ki van téve a tábla, hogy egyirányú,
megfordulni vagy hátratolatni tilos,
itt mindig csak előre lehet menni,
hiszen ez tulajdonképpen a szeretet utcája,
bár fogalmam sincs, miért szeretjük
ezt a koszos, büdös, folyton megbolhásodó,
a kutya-, madár- és lódoktor bácsi elől
a kertvégi bokrokba menekülő dögöt,
aki hízelegve a kezünket nyalogatja,
amikor végül is nyakon csípjük.