Szabó Márton István: Feneketlen

Amit utoljára itt hagytál, a pólód, az sem segít.
Nem emlékszem már az illatodra.
A következő a jelzős szerkezet lesz,
amit a legtöbbet használtál,
aztán a végigröhögött sétáink,
a ruhatárad, a kedvenc söröd és így tovább.
Egészen addig, amíg olyan simára nem kopik
az emléked, mint egy közönséges
folyami kavics. Sóder lesz belőle, feneketlen bányató.
A partján elhagyott gépházak,
kihalt munkásstrand,
szakadt kerítés és csontszáraz tarack.
Bányató, amiben napokig kell keresni azt,
ami egyszer elmerült.

Szabó Márton István: Kötött minta

Azt álmodtam, hogy megkérem a kezed.

És te igent mondtál, pedig mindketten tudjuk,
hogy nem fogsz hozzám jönni, hogy nem én veszlek el,
hogy bonyolult kötésminta szerint
vagyunk elrendezve, és hogy kezdettől fogva
vagyunk egymás anyagában ősi motívum,
hogy te utazhatsz délre, én pedig északra,
mert tudom, hogy nem egyedül az enyém vagy,
hogy csak az önzetlenség van, vagy semmi, és viszont,
mert ugye a lovakat mindig lelövik,
a madarak pedig egyszercsak kirepülnek,
de mi akkor is maradunk egymásba kötött
sormintája az örök szívszövetnek.