Markó Béla: Közös út

Ez volt az első közös utazásunk
az egyik fővárosból a másikba,
majdnem kilencszáz kilométert
tettünk meg egy zöldeskék Forddal,
ketten voltunk, vidámak és felszabadultak,
felváltva vezettünk, többnyire fél kézzel,
mert útközben is fogtuk egymás kezét,
rég volt, ma már fáradtabbak vagyunk,
nem annyira vidámak és felszabadultak,
mint hajdanában, de ha ketten utazunk,
most is meg-megfogjuk egymás kezét,
hiszen valahogy jelezni kell, hogy
tényleg sok minden megváltozott,
és mégsem változott meg semmi,
ilyenkor összecsukódik az azóta
eltelt negyedszázad, és nem is akarjuk,
hogy szétnyíljon újra, pedig különös
utazás volt, az oka is, a célja is,
szinte érthetetlen, hova és miért,
csak mi tudhattuk, míg az akkoriban
népszerű rádióadón a Beatlest
hallgattuk egy még régebbi időből,
visszafiatalodtunk teljesen, le is húztunk
egy parkolóba, próbáltuk kikapcsolni
a rádiót, de hiába, szólt tovább makacsul,
leállítottam a motort, és akkor is,
ide-oda tekergettük a gombot, de úgysem,
nem váltott csatornát, nem halkult,
nem hangosodott, el sem hallgatott,
ilyen még nem történt velünk,
valami nyilván elszakadt benne,
vagy éppenséggel most kelt életre,
előkerestük a szerszámokat, mindketten
tudunk bánni velük, ez azóta sokszor
kiderült, feszegettük, húztuk, rángattuk,
nem jöttünk rá, hogyan lehet kivenni
a műszerfalból a készüléket, mert
nem csavarral volt rögzítve, csak szólt
tovább a Beatles, ki tudja, már valahol
a Mariana-árokban volt a sárga
tengeralattjáró, mégsem távolodott,
vagy az is lehet, hogy velünk együtt
merült egyre lejjebb, nem voltunk képesek
lezárni, kiszedni, szétfeszíteni, egyre
idegesebben próbálkoztunk, már betört
rajta az áttetsző ablak, már leszakadt az egyik
gombja, és még mindig szólt a Beatles,
nagyon szerettük, most is szeretjük, aztán
a szó szoros értelmében darabjaira
vertük szét az autórádiót, kilógott már
minden belőle, egyszerre csak elhallgatott,
szégyenkezve néztünk egymásra,
mint a gyilkosok, csend volt, megöltük
a Beatlest, vagy csak egy élettelen
szerkezetet pusztítottunk el, de ami élettelen,
nem lehet azt megölni, hát megtanultuk
egyszer s mindenkorra, hogy ketten együtt
valami mássá változunk, olyankor
megállíthatatlanul szól egy réges-régi
zene a közelünkben, és sokáig
nem vagyunk képesek megállítani.

Mary Oliver: Mockingbirds

This morning
two mockingbirds

in the green field
were spinning and tossing

the white ribbons
of their songs
into the air.
I had nothing

better to do
than listen.
I mean this
seriously.

In Greece,
a long time ago,
an old couple
opened their door

to two strangers
who were,
it soon appeared,
not men at all,

but gods.
It is my favorite story--
how the old couple
had almost nothing to give

but their willingness
to be attentive--
but for this alone
the gods loved them

and blessed them--
when they rose
out of their mortal bodies,
like a million particles of water

from a fountain,
the light
swept into all the corners
of the cottage,

and the old couple,
shaken with understanding,
bowed down--
but still they asked for nothing

but the difficult life
which they had already.
And the gods smiled, as they vanished,
clapping their great wings.

Wherever it was
I was supposed to be
this morning--
whatever it was I said

I would be doing--
I was standing
at the edge of the field--
I was hurrying

through my own soul,
opening its dark doors--
I was leaning out;
I was listening.

Judith Viorst: Driving at Night

December dinner parties do not thrive
Unless the dinner party ends at five.
Nor do we go to operas or ballets
Unless we're ticketed for matinees.
And when we take our grandkids on the town,
We must get back before the sun goes down.
Our social light is suffering from blight
As, one by one, we cease to drive at night.

We sensibly accept that we must squint
Whenever we confront the finer print.
We know our blusher cannot be applied
Unless our mirror's triple-magnified.
We count on bifocals to mend the blur
That sometimes makes a him look like a her.
But when the day is done, we're out of sight
As, one by one, we cease to drive at night.

Our new best friends may lack of charm and spark
But they can see the road when it is dark.
The widows bypass prepossessing guys
For schlumps possessed of twenty-twenty eyes.
And when it's evening and we're needing cars,
We'd pick up fellows (if we could) in bars.
We've grown to fear the fading of the light,
As, one by one, we cease to drive at night.

Tóháti Zsuzsa: Vacsora

A pizzásdobozra írtam a neved,
mielőtt elsétáltam vele a szemétledobóig.
Régen mindig ráfirkáltuk a dobozokra,
hogy melyik a tiéd s melyikből ehetek én.
Ha már nem vagy itt, legalább a nevedet harsogja
az üres kartondoboz -
serceg a filc alatt a zsíros felület.
Így olyan, mintha a te pizzádat ettem volna meg,
pedig te sosem engeded, hogy bárki
beleegyen a kajádba.
Mindig azt mondod, hogy “ott a tied”.
Nem azért, mert irigy vagy,
egyszerűen nem bírod elviselni,
ha valaki más keze a tányérodon matat
vagy a pizzásdobozodban.
Van még ezernyi ilyen tulajdonságod,
amiket én sosem értettem, hiszen
nekem vannak tesóim, és
velük mindig mindenemet meg kellett osztanom.
Ez ilyen egyke dolog lehet.
Borospohárból is mindig
kettőt kellett elővennem, pedig
én simán ittam volna a poharadból,
engem az ilyesmi nem zavar.
De te nem szereted, ha érzed
valaki más szájának a melegét
a hűvös üvegpohár peremén.
“Nem illik”, mondod, de én
jól tudom, hogy ennél többről van szó.
Van benned valami elemi irtózás attól,
hogy megoszd mással is azt, ami a tied.
De mondom, nem irigységből van ez, talán
inkább nem szoktál ehhez hozzá,
azt hiszed, ha osztozol, akkor
belőled is kiszakad egy darab
vagy nem is tudom.

Mary Karr: VI. Wisdom: The Voice of God

Ninety percent of what’s wrong with you

could be cured with a hot bath,
says God through the manhole covers,
but you want magic, to win
the lottery you never bought a ticket for.
(Tenderly, the monks chant,
embrace the suffering.) The voice never
panders, offers no five-year plan,
no long-term solution, no edicts from a cloudy
white beard hooked over ears.
It is small and fond and local. Don’t look for
your initials in the geese honking
overhead or to see through the glass even
darkly. It says the most obvious shit,
i.e. Put down that gun, you need a sandwich.

Papp-Für János: kivételes

szeretném ha úgy gondolnál rám
mint egy kavicsra
árnyékban vagy sárban
medálon vagy vízen pattogva
vagy szóval mindegy
a kavicsok mindig a helyükre kerülnek
és mindig van köztük egy fényes
egy ragyogó és tiszta
akár az Isten arca
ezért általában lehajolnak a sétálgatók
ezért általában ritkák

Kányádi Sándor: Szürke szonett

meg ne tévesszen mosolyom
senkit az égvilágon
magamat rég nem áltatom
s tégedet sem barátom


de önnön rettegéseim
miért vetíteném rátok
inkább mosolygok feleim
akár a légtornászok


kihunyóban a csillagunk
ezen a korhadt kupolán
félve nézek a mélybe


isten csodája hogy vagyunk
mosolyogjatok vissza rám
nincs a csodának vége

Sylvia Plath: I Am Vertical

But I would rather be horizontal.
I am not a tree with my root in the soil
Sucking up minerals and motherly love
So that each March I may gleam into leaf,
Nor am I the beauty of a garden bed
Attracting my share of Ahs and spectacularly painted,
Unknowing I must soon unpetal.
Compared with me, a tree is immortal
And a flower-head not tall, but more startling,
And I want the one's longevity and the other's daring.


Tonight, in the infinitesimal light of the stars,
The trees and the flowers have been strewing their cool odors.
I walk among them, but none of them are noticing.
Sometimes I think that when I am sleeping
I must most perfectly resemble them --
Thoughts gone dim.
It is more natural to me, lying down.
Then the sky and I are in open conversation,
And I shall be useful when I lie down finally:
Then the trees may touch me for once, and the flowers have time for me.

Gary Soto: Teaching English from an Old Composition Book

My chalk is no longer than a chip of fingernail,

Chip by which I must explain this Monday
Night the verbs “to get;” “to wear,” “to cut.”
I’m not given much, these tired students,
Knuckle-wrapped from work as roofers,
Sour from scrubbing toilets and pedestal sinks.
I’m given this room with five windows,
A coffee machine, a piano with busted strings,
The music of how we feel as the sun falls,
Exhausted from keeping up.
I stand at
The blackboard. The chalk is worn to a hangnail,
Nearly gone, the dust of some educational bone.
By and by I’m Cantiflas, the comic
Busybody in front. I say, “I get the coffee.”
I pick up a coffee cup and sip.
I click my heels and say, “I wear my shoes.”
I bring an invisible fork to my mouth
And say, “I eat the chicken.”
Suddenly the class is alive—
Each one putting on hats and shoes,
Drinking sodas and beers, cutting flowers
And steaks—a pantomime of sumptuous living.

At break I pass out cookies.
Augustine, the Guatemalan, asks in Spanish,
“Teacher, what is ‘tally-ho’?”
I look at the word in the composition book.
I raise my face to the bare bulb for a blind answer.
I stutter, then say, “Es como adelante.”
Augustine smiles, then nudges a friend
In the next desk, now smarter by one word.
After the cookies are eaten,
We move ahead to prepositions—
“Under,” “over,” and “between,”
Useful words when la migra opens the doors
Of their idling vans.
At ten to nine, I’m tired of acting,
And they’re tired of their roles.
When class ends, I clap my hands of chalk dust,
And two students applaud, thinking it’s a new verb.
I tell them adelante,
And they pick up their old books.
They smile and, in return, cry, “Tally-ho.”
As they head for the door.

Ana Blandiana: Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban

Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban
hogy nekünk vajon két őrangyalunk van-e
mert mindig együtt vagyunk
s két őrangyal pazarlás.
Nekünk egy is elég lett volna.
Nem fordult meg fejemben
Hogy nem leszünk együtt majd egyszer
És akkor az angyal
Kénytelen választani
Vagy lemond róla egyikünk.
Valld be
Nem bántad meg, hogy végül
Csak nekem hagytad?

Judith Viorst: No More Babies

 The sterilizer's up for grabs.

Nicked porta-crib, good-bye.

My third and youngest son is growing older.

I'm done with dawn awakenings,

With pablum in my eye,

With small moist bundles burping on my shoulder.

I gave away my drawstring slacks

And smocks with floppy bows.

My silhouette will never more be pear-ish.

And though I'm left with stretch marks

And a few veins varicose,

I'm aming for an image less ma-mère-ish.

No playpens in the living room

Will mangle my décor.

My stairs will not be blocked with safety fences.

No rattles, bottles, bibs, stuffed bears

Will disarray my floor,

No eau de diaper pail will assail my senses.

And no more babies will disrupt

The tenor of my day.

Nor croup and teething interrupt my sleeping.

I swear to you I wouldn't have it

Any other way.

It's positively stupid to be weeping.    

Takács Zsuzsa: A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.


Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

Jassó Judit: Az emigráns

Kivándorolni csak üvöltve lehet.
A madár is, mikor fölemelik a kalitkát,
Rikoltva verdes
Szinte holt, annyira fél.
Az ajtó nyílik,
S ezzel mennyi lehetôség, pokoltól az égig.
Illendôségbôl még megszámlálja
Madár a tollát,
Ember a barátját,
S legjobb tudása és emlékezete,
Néhány könyve, ruhadarabja, jegyzetfüzete,
Naplója, valutája, összes megtakarítása
Birtokában elrepül

Adrienne Rich: What Kind of Times Are These

There's a place between two stands of trees where the grass grows uphill
and the old revolutionary road breaks off into shadows
near a meeting-house abandoned by the persecuted
who disappeared into those shadows.


I've walked there picking mushrooms at the edge of dread, but don't be fooled
this isn't a Russian poem, this is not somewhere else but here,
our country moving closer to its own truth and dread,
its own ways of making people disappear.


I won't tell you where the place is, the dark mesh of the woods
meeting the unmarked strip of light—
ghost-ridden crossroads, leafmold paradise:
I know already who wants to buy it, sell it, make it disappear.


And I won't tell you where it is, so why do I tell you
anything? Because you still listen, because in times like these
to have you listen at all, it's necessary
to talk about trees.

Aimee Nezhukumatathil: Naming the Heartbeats

I’ve become the person who says Darling, who says Sugarpie,Honeybunch, 

Snugglebear—and that’s just for my children.
What I call my husband is unprintable. You’re welcome. I am
his sweetheart, and finally, finally—I answer to his call and his
alone. Animals are named for people, places, or perhaps a little
Latin. Plants invite names for colors or plant-parts. When you
get a group of heartbeats together you get names that call out
into the evening’s first radiance of planets: a quiver of cobras,
a maelstrom of salamanders, an audience of squid, or an ostentation
of peacocks. But what is it called when creatures on this earth curl
and sleep, when shadows of moons we don’t yet know brush across
our faces? And what is the name for the movement we make when
we wake, swiping hand or claw or wing across our face, like trying
to remember a path or a river we’ve only visited in our dreams?

Erdős Virág: Azóta néha észreveszem magamon, hogy

nem vagyok kivilágítva.
Nincs macskaszemem.
Random csomagocskákat dugok a táskámba.
Idegen címekre járok haza.
A családnevemet memorizálom.
Kapukód-kombinációkon agyalok.
Bármit főzök, bezacskózom.
Listát készítek a megennivalókról.
Kipipálom a tételeket.
Időnként hívást érzek.
Ülök a dolgozószobámban, és várom a jelet.
Ha pittyegést hallok, felvillanyozódom.
Mielőtt kimegyek a hallba, megnézem, hány kilóméter.
Ha bemegyek egy kávézóba, háromjegyű számmal köszönök.
Be se megyek.
Kint várok az esőben.
Ha meglátok bármit, kedvem támad elvinni bárkinek.
Néha felkapok a hátamra egy nagy és nehéz valamit, és le-föl szaladgálok vele a lépcsőn.
Olyan ügyekért is jó sokat pedálozok, amikért nem kéne.
Olyan sofőröknek is beszólogatok, akik a közelembe se jöttek.
Időnként célt tévesztek, olyankor megpróbálom újratervezni az életem.
Álmomban sötét lépcsőházakban bolyongok.
Dézsatavak és mentaligetek közt oldalazok egy végtelenbe nyúló függőfolyosón.
A lift egy állat gyomra, a csengőgomb egy szemgolyó, az ajtóban én állok.
Az utcán futva sétálok, és ijesztgetem a gyalogosokat.
Messziről köszönök a hozzám hasonló színű embereknek.

Leila Chatti: Waking After the Surgery

And just like that, I was whole again,

seam like a drawing of an eyelid closed,
gauze resting atop it like a bed

of snow laid quietly in the night
while I was somewhere or something

else, not quite dead but nearly, freer,
my self unlatched for a while as if it were

a dog I had simply released from its leash
or a balloon slipped loose from my grip

in a room with a low ceiling, my life
bouncing back within reach, my life

bounding toward me when called.

Győrffy Ákos: A kunyhó

Az a kunyhó még nincs

felépítve ahol kihúzhatnék

egyszer egy májust, a

zsindelytetőt öreg bükkök

karistolnák, a zivatarok

szaga megülne ruháimban,

kakukk és fülemüle altatna

el, nézném a növekedést, a

kitárulkozást, nem

gondolkodnék, nem vonnék le

következtetéseket, csak

néha hajnalonként

ismeretlen virágok illatára

ébrednék, és kitörne belőlem

az oktalan sírás, nem, ez a

kunyhó még nincs felépítve

bennem.

Tóth Krisztina: Séta

Mándy Ivánnak

Az, aki nincs, csak a térre ment ki.
Csak a szemetet vitte le.
Rövidke sétát ír levél helyett,
hogy ernyőt is vitt, nem jön este se,

hogy nem jön vissza, mert ő most az este,
ő az eső, a fényes járda őre:
előrehajtva alszik egy ülés,
mintha valaki a kormányra dőlne.

Linda Gregg: The Light Continues

Every evening, an hour before 

the sun goes down, I walk toward
its light, wanting to be altered.
Always in quiet, the air still.
Walking up the straight empty road
and then back. When the sun
is gone, the light continues
high up in the sky for a while.
When I return, the moon is there.
Like a changing of the guard.
I don’t expect the light
to save me, but I do believe
in the ritual. I believe
I am being born a second time
in this very plain way.

Yanyi: Aubade

    I woke up with so much love for you

It doesn’t matter where I am

I am making eggs

    The sun is warming my just-shaved head
    like your hand when sometimes
                            it rests there.

Kopriva Nikolett: Mama és az angyalok

Mama azt mondta, az angyalok
nem az égben laknak,
és nem a templom hideg falai között.
Némelyik széles karimájú kalapban
és rongyos kabátban járja
a nagyvárosok utcáit,
a személytelen országutat,
a portól sárga tanyavilágot.
Ott vannak a Zöldpiacon,
céklát árulnak fejkendőben,
vagy súlyos szatyrot cipelve
nézelődnek a sorok között.
A Gorkij-park padjain sakkoznak
fehér időtlenségben.
Ott vannak a fel-alá szaladgáló
gyerekek között,
este a gyűrött arcú, fáradt felnőttek
tükréből bámulnak hunyorgó szemmel.
Mama azt mondta, olykor az angyalok is
a senkiföldjén üvöltenek,
mint te vagy én.
Hiába kérdeztem,
kikből lesznek angyalok,
nem felelt, arca sem rándult,
csak kötötte tovább a lila szvettert,
amiben évek múltán elaludt.

Luci Shaw: Wrong Turn

I took a wrong turn the other day.
A mistake, but it led me to the shop where I found
the very thing I’d been searching for.

With my brother I opened a packet
of old letters from my mother and saw a side of her
that sweetened what had been deeply sour.

Later that day the radio sang a song from
a time when I was discovering love,
and folded me into itself again.

Képes Géza: Elég

Minden parázs
hideg hamu
minden szó
néma tátogás


Nem kellenek szavak
Elég
egy
összevillanás


Még az se kell


Elég
ha
vagy

Kállay Eszter: Barátaink

az egyik sétánk vége felé
vettem észre a nagy, sötét és nehéz testű, nyugodt lovakat,
érdeklődve hajoltak át egy kerítésen.
bársony sercegés, lassú rágás. az este érkezése.
sosem voltál ilyen közel állatokhoz, a párájuk
szelíden a közeledbe ért.
eldönthetjük, hogy ők lesznek a barátaink?

ahogy hazaérünk az élénk körvonalak közé, a villanyfénybe,
a lovak emléke távolodni kezd.
a konyhában már csak a pirítós illatának van hely,
a fürdőszoba csobogása mellett esélyünk sincs
meghallani halk lélegzetüket.

csak lefekvés előtt gondolunk rájuk újra, igen,
ők a barátaink, soha, eszünkbe sem jutna
rájuk ülni, csak közel menni hozzájuk,
végtelen ideig ölelni a nyakukat.

Mary Ruefle: The Hand

The teacher asks a question.

You know the answer, you suspect
you are the only one in the classroom
who knows the answer, because the person
in question is yourself, and on that
you are the greatest living authority,
but you don’t raise your hand.
You raise the top of your desk
and take out an apple.
You look out the window.
You don’t raise your hand and there is
some essential beauty in your fingers,
which aren’t even drumming, but lie
flat and peaceful.
The teacher repeats the question.
Outside the window, on an overhanging branch,
a robin is ruffling its feathers
and spring is in the air.

Judith Viorst: One Hallmark of Maturity Is Having the Capacity to Hold Two Opposing Ideas in Your Head at Once

My scalp is now showing.
My moles keep on growing.
My waistline and breasts have converged.
My teeth resist brightening.

I'm in decline.
It's positively frightening.

A new moon's arriving.
Sinatra is jiving.
My husband is holding my hand.
The white wine is chilling.

I'm still alive.
It's positively thrilling.