Szilveszter Andrea: Románc

A megállóban szegődött hozzám,
Mint ahogy a kóborkutyák szoktak,
ha megérzik szatyrodban
a frissen sült kifli illatát.
Szeme tenger, bőre a homok,
Nem bántam, ha elkísér egy darabon.
Gyengéd volt, sokszínű és buja,
de leginkább igaz.
A fagyimba nyalt, óvatosan simogatta le a ruhám,
Elhalmozott színes virágokkal.
Esős napokon nyakamba fúrta az orrát.
Nem hitegetett és nem ígért.
Én pedig a homokba temettem minden kételyem.
Könnyű prédaként dobtam magam karjaiba,
Átölelt, álmaim ringatta.
Egy este, amikor éppen szájon csókolta
a horizontot a nap,
ő megcirogatta arcom,
s még hallottam, ahogy
bőröndjét összehúzza.

Hajnalban hiába kerestem,
A partra rohantam,
mint ki valamiféle magyarázatra vár.

Homokba rajzolt üzenet –
Viszlát, jövőre,

A nyár.

Szilveszter Andrea: Megszökött dolgaink

Először az álmaink tűntek el.
A sztaniol közé bújva szöktek meg a szelektívvel.
Tudniillik, a sztaniol újra hasznosítható.
Ábrándjaink
a mosogatóvíz által távoztak
a lefolyón keresztül.
Talán éppen azok okozták a dugulást,
így aztán rápumpáltunk kicsit.
Vágyaink
a bevásárlólista sarkán gubbasztottak,
s váltak galacsinná kényszervásárlásunk után.
Hitünk
a befőttesüvegbe záródott.
Talán tavasszal szabadul,
ha precízen követtük a receptet,
s nem éppen az húz penész réteget.
Életkedvünket
befizettük a villanyszámlával.
Könnyedségünk
gondosan bőröndünkbe zárva,
a gardrób mélyén vár.
A szépség, az
nem tűnt el,
csak éppen a köd fölé emelkedett,
s színpompás lombhullatóként
tündököl a kéklő ég alatt.
Nem tudja, hogy nem mindig nyer az,
ki felül kerekedik.