Simon Márton: Tél

Ahogy egy félmondatodra elmosolyodik és rögtön a szája elé kapja
a kezét, eltakarja, ahogy a tekintete, felhő árnyéka a hegyen, lefelé,
ahogy erről mindig egy japán nő, földet néző mosoly, jut eszedbe,
klasszikus szépség, és erről mindig egy ottani szokás, a fogfeketítés,
amit évszázadokon keresztül csináltak, a csillogó,, fekete dolgok szépek,
hát ezért, pedig erről mindig amikor hatéves korodban a fogorvos
fluoridos ecsetelés címén feketére festette a fogaid, kezet a száj elé,
kezet a száj elé, álltál a tükör előtt és még nem tudtál gyűlölni,
de már alakult, álltál, mint a hideg szoba ebben a régi tükörben,
ami az ágyad lábánál fekszik, van vagy hatvanéves, ki mit örököl,
ahogy a hideg szoba, amikor nem tudsz aludni és hajnalban
az ágy szélére ülve olvasgatod egy határozóban a leírásokat
a madarak énekéről, mert volt valami zene, csak a címe maradt meg,
az annyi volt, hogy Szeretni, de már nem jut eszedbe, pedig ilyenkor,
hajnalban, az ágy szélén ülve néha eszedbe jut minden,
aztán rögtön utána valami más.

Simon Márton: Arról, hogy mi jó

 

                                              Czesław Miłosznak

A téli szombat délelőttök, amikor semmi dolgunk.
Az egyszerű, matt, nehéz porcelánok.

Egy kényelmes szék. Egy nyaklánc felcsatolása.
Az ablakpárkányon álló, antik ezüst hamutálban a hó.

A percekig tartó, felszabadult, abbahagyhatatlan nevetés.
A sirályok éjszakánként a hidak felett.

Amikor azt hiszed, nincs nálad tűz, mégis találsz a zsebedben.
Nézni, ahogy mások horgásznak.

A körte. A ribizli. Az agavék csöndje.
Életedben először venni le valakiről a pólót.

A kihalt utcák karácsonykor. Egy rendes kávé.
Az ecset nyoma egy ötszáz éves képen. Fejből tudni bármit.

Egyedül utazni egy üres buszon. A régi akciófilmek. A régi híradók. A kocsiból elsőként látni meg a tengert.

Felnézni a Sarkcsillagra. Beágyazni. Éhesen ébredni.
A százéves lexikonok naivitása. Amikor inkább hazasétálsz.

Amikor ez a park, amiben éjszakánként úgy fuldoklom,
mint a halott katonalány tüdejében az eltévedt bogár,
a kelő napban felragyog.

Simon Márton: Hallgatási gyakorlatok

Most úgy hallgass, mint akinek

egy fél országot leromboló viharból

csak egy nátha jutott.

Most úgy hallgass, mint aki most tudta meg,

hogy születése óta vak.

Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót.

Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót,

de elveszítette a szelvényt.

Most úgy hallgass, mint aki cigarettával

a szájában aludt el,

így gyújtott fel egy templomot.

Most úgy hallgass, mint egy bezárt zöldséges.

Most úgy hallgass, mint aki az utolsó szó

jogának elutasítása után jött rá, hogy

soha életében nem mondta ki hangosan:

Copacabana.

Most úgy hallgass, mint száztíz kiló

frissen lenyírt gyapjú.

Most úgy hallgass, mint akinek egy kő az anyja,

az apja pedig papír.

Most úgy hallgass, mint a telefonod,

amikor félórás nagymonológban

vallasz be mindent, azután rájössz,

hogy a második mondatnál lemerült.

Úgy hallgass, mint egy képkeresés

találati oldala

arra a keresőszóra, hogy „minden".

Most úgy hallgass, mint az arc a papírpénzen.

Úgy hallgass, mint a jeges vízben sodródó,

HAPPY feliratú nejlonszatyor.

Úgy hallgass, mint egy fekete cintányér.

Úgy hallgass, mint egy romos éjszakai

aluljáróban a boldog húgyszag.

Úgy hallgass, mint egy sérült fájl.

Úgy hallgass, mint aki üres,

fehér téglalap szeretne lenni.

Úgy hallgass, mint aki töröl.

Úgy hallgass, mint amit becsuktak.

Úgy hallgass, mint akire rábízták,

hogy a szájában hordja át

az egyik óceánt a másikba.

Hogy az egyik óceánt a másikba

a szájában hordja át.

Simon Márton: Dal helyett II

ha egyszer a konyhaasztalra dőlve
majd mélyen és üresen végre alszom
váratlan fáradva el ahogy legjobban szeretek
és majd csak a tévé ami lenémítva villog
mintha álmodna helyettem és hírek lesznek benne
valahol megint partra vetette magát
néhány bálna de majd nem nézi senki
ahogy a kép előterében a magányos riporter tátog
szürke víz mögötte tanácstalan környezetvédők
jól látszik hogy valaki lefekszik az egyik bálna mellé
szinte hozzábújik mint aki aludni készül
átlagos éjszaka lesz alszom én is végre
mert többé semmi sem jut eszembe rólad
csak marad a megírhatatlan szándék
hogy kéne de már nincs mit
így marad meg végül minden amit nem tudok
a bálnák se tudják miért csinálják csak kell
az érzések meg egyformák mint az állatok
ott a nagyobb vizek íze áll majd kék csomagolásban
az asztalon könyökömnél de eszembe sem jut többé
milyen sós is egy test látod már az is nevetség
ha csak vers marad belőled de akkor írni sem tudok már
fekszem csak hirtelen fáradva el mintha úszás után
mellettem hatalmas kék sötétség
és a parton kinn a vizek lakói mind
tehát a mélyben immár semmi sincs

Simon Márton: Ősz

És akkor kimásztál az ágyból az éjszaka közepén,
a pizsamádon csillagok, a hátad mögött pótléknak kevés,
tapétának sok posztereken boldog, izzadt emberek,
és elindultál kifelé az utcalámpa hideg fényénél kettévágott,
a szétdobált, hallgató játékokkal teli semmin,
ki a fekete folyosóra, ott csendben felhúztad az első kezedbe
akadó cipőd, csak az ajtón kilépve vetted észre,
hogy az ünneplős az, és a kihalt, szürke kerten át a süket diófa alatt,
a kutyaólt megkerülve egyenesen a telek végében
álló épülethez mentél, egészen a palatetőből épített kerítés
végéig, ott a bejárat, a hold kit érdekel, az új építésű disznóólakhoz,
be a leghátsóba, az ajtajában megálltál, megfordultál és felnéztél
a még szinte frissen gyalult szemöldökfán
lógó hatalmas éticsigára, amit te szögeltél fel oda
aznap délután egyetlen óriási szöggel és két ütéssel,
aztán megkerested az ól sarkában hagyott meszes, horpadt
bádogvödröt, az ajtóhoz húztad, megfordítottad, felálltál
rá, hogy az arcod tenyérnyi távolságban is alig legyen
tőle, és a csillagos pizsamádban és az ünneplő cipődben
a szemöldökfában megtámaszkodva a fel nem oldható
sötétségben azt suttogtad neki, szeress.

Simon Márton: Nyár

Az eltévedt golyó, ami egy nyári estén, ahogy sétálsz vissza
a nyaraló felé a partról, az erdő szélén, az az eltévedt golyó
nem kérdezi meg, hogy vagy. Hibátlan alkony, szőlőhegy,
földút, csalános, még zene is valahonnan, de az eltévedt golyó
nem lát és nem hall. Az eltévedt golyó nem azért jön, hogy
olcsó és egészségtelen dolgokat egyen veled bódékban, és nem olvas
a hasadra fekve magazinokat a strandon, amiknek a címlapján
az áll, NEM VAGYUNK EGYEDÜL. Nem kanalazza ki a szíved,
nem visz iskolába, nem sír, nem köp az egészre, nem hódíthatod meg.
Csak jön, a néma csalánoson, a beláthatatlan földúton, az alkonyaton át.
Az eltévedt golyó nem dől el hajnalban nyitott ablaknál, kék bugyiban,
keresztbe az ágyon, a szájából nem lóg egy alig égő cigaretta. Nem
mondja, hogy ne aggódj, a zenészek is csak 2-3-szor szerelmesek életükben,
csak kénytelenek mindig szerelmes dalokat írni, mert az fogy jól,
és nem sóhajt, hogy ne törődj semmivel, mert a többségnek úgyis mindegy,
nekik elég lenne bizonyos szavakat véletlenszerűen összedobálni, azt is megennék,
az eltévedt golyó nem. Nem nyomja el utána a csikket egy üres kávéscsészében,
és nem alszik el. Nem beszél álmában verebekről. Nem áll
meg a levegőben, nem csillan meg rajta a nap, csak egy simítás balról,
és annyi, dörrenés, röppálya sehol, semmi mese, hogy milyen útja volt
a halántékodig, az eltévedt golyó az nem, az csak jön és.

Simon Márton: Jó esetben a dél

K. I-nak, tisztelettel

Jó esetben ritkán kell szóba állnom
szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre
csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik
nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd
mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár
igazán nem tudom. Hol van az a dél?
Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken
még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót
szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok,
nem lesz világosság. Idáig jutottam:
néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne.
Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik.
Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben
egy-két szóval elengedem a fényt is.
Halogatni kéne ezt, mert például az őszt
megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható
bármi. Vagy csak nekem mindenem. De most
tavasz van. Ilyenkor, jó esetben, mindig egy kicsit
hosszabbak lesznek az éjszakák, mint a félelem.

Simon Márton: Kínai

A kirakatban lévő asztalhoz ültünk
végül. Üres egyébként ez az egész.
Az étel ehető, de inkább csak
beszélünk, így hárman:
mi ketten meg a tulaj, aki tőlünk nem
messze járkál és egy érthetetlen
nyelven hadar a mobiljába.
A falon tükrök kirakva, körben,
mintha öröm lenne magunkat nézni;
és nem történik semmi, ha kérdik,
majd azt mondjuk, beszélgettünk;
te elmesélted, hogy Keleten
valahol, nem tudod pontosan, hol,
úgy kell enniük a nőknek, hogy nem érhet
étel az ajkaikhoz. Ott arrébb átjött a
felhők résein a nap, szemembe süt,
de mindegy, sokáig csak nézlek aztán;
vajon tényleg nem vetted észre, hogy
két napja nem értem hozzá a szádhoz?
Beszédünk mögött valaki egy
érthetetlen nyelven hadar,
szembenálló koszos tükrökben
egy közhely, meg mi ketten.
Ha már nem kellett, legalább
mondd meg, mi volt ez.
Tudjam, miért fizettem.

Simon Márton: A tagadás gyakorlása

Ez nem törülköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd
az arcod, pedig rajtam van. Ez nem pont így volt,
de emléknek így is elég. Ez nem szép, ez csak egy
lila foltos cigarettapapír, hagymát vágtam, mielőtt
sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi
Ez nem az agyam, ez az instant kávé, ez nem az
éjszaka lesz, csak majd kikapcsolom a monitort.
Ez nem csend, csak a polcra dobált könyvek
gerincét olvasgatom hátradőlve. Ez nem az, hogy
tényleg nem vagy itt, hanem csak mondjuk
kimentél előre, mert mindjárt kész a fürdővíz,
én meg mondtam, hogy jövök rögtön, de ezt még,
amíg vetkőzöm, meghallgatom. Valami zenét.
Ez mondjuk annak a szövege. Illetve nem pontosan.
de versnek így is elég. Ez nem is zene,
ez csak valami, amit vetkőzés közben magamban
mondogatok, olyan halkan mintha csak
a lila szám remegne a túl sok úszástól.
Ez nem vers, ez a szélben a szembe házról
- most bontják vagy épül? - elszabadult,
hétemeletnyi, zöldes, műanyag védőháló,
belegabalyodtam. Ezeket mondom, miközben
a gerincedre, a meztelen hátadra gondolok,
és valamire, ami mint egy befejezetlen mondat,
be nem váltott ígéret, most már mindig
lesz közöttünk. Aztán meg arra, hogy ha védőháló,
miért nem véd meg semmitől.

Simon Márton: Porcelán

Most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak,
és nagyjából biztos vagyok benne, többé
nem mondod, hogy szeretsz - bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti
gerincinjekció -, most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. Erről az egészről. Például arról
a versről, a legelsőről, amit rólad - mintha nem
is én írtam volna. Porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
Ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran
megálmodlak -, a többi, valószínű, csak kedves
hazugság volt. Például a vers szerint, emlékszem,
teáztam, pedig valójában sosem szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. Ezek
járnak a fejemben. Meg hogy a tévedés az volt,
hogy nem írni kellett volna erről, mert
- most úgy látom - az idő elmesélhetetlen.
Őszintébb lett volna megformázni valamiből,
őszintébb lenne most is, mondjuk tényleg
porcelánból. Lehetnénk az a csorba bögre,
odavágott hamutartó. Mennyit bántottalak.
Egy vascsővel szétvert mosdó, csempe,
vécécsésze. Vagy lehetnénk egy ún. nipp.
Gusztustalan giccs, bár értékes. Pásztorlányka,
pásztorfiúcska vízparton. Megkopott aranyozás,
egy emlék semmiről, érzelgés tárgya, dísz,
leendő hulladék. A talpán pedig,
mert megfordíthatnád, ha még érdekelne, ennyi:
Csak törni tudok, szökni nem.

Simon Márton: Fehér zaj

A telefon csörgésére ébredek, sokáig
keresem felülve az ágyban. Hol vagyok
- ezt majdnem tőled is megkérdem,
amikor felveszem, és megismerem
a hangod. Egyébként alig értem,
mit mondasz, halk és ócska ez a telefon
(annak idején erről akartam megüzenni,
hogy szeretném, ha meghalnál
- nem volt rajta pénz). Elhallgatlak,
bármit is mondasz, a készülék miatt
szerelmes suttogásnak hallatszik,
ettől fölébredek. Azt hiszem,
csak csevegni próbálsz egyébként
- sok tét nélküli kedvesség, nekem
ez sose ment, én nem vagyok kedves
(csak néha blöffölök). Közben az ablak
felé nézek, kinn kánikula, itt benn
elég hűvös van. Egyszer majd azt írhatom
erről, nem igazán érdekelt, mit mondtál,
vagy hogy föl se ébredtem.
Bár tényleg kimerült vagyok mostanában,
nem tudok aludni, mióta nem hallom
a lélegzésed, csak tudom, hogy van.
Rendszeresen sétálok viszont hajnalig,
néha eszem, vagy nézem a neten
idegenek otthoni szexvideóit (ők teszik közzé)
- így unatkozom. A szerelem, mint a
környezetszennyezés. Lehet rá nem gondolni.
De azt hiszem, veled sosem leszek hűvös
(majd néha blöffölök). Ha letetted a telefont,
visszafekszem - világosban viszonylag jól alszom,
mert sötétedés után még sokáig szerettél.
És jöhetnek az üres, szereplők nélküli álmok - - -
addig viszont hallgatlak, ahogy suttogsz,
mint az őrláng.

Simon Márton: Objektív

Ez egy kavicsról szól, egy egyszerű, sima
kőről, ami a szép, áttetsző vízben süllyed.
Erről, mert így akarom. Ez könnyen elképzelhető,
veszélytelen, kicsit unalmas is - engem nem
érdekelne. Azért jó lesz, jó, mert nem leszel
benne. Tényleg csak a kavicsról szól. Ahogy süllyed.
Nyilván mellébeszélés, de az a lényeg.
Ebből nem derül ki, milyen érzés a kezedben -
milyen volt. Pedig ezt a kavics is tudhatja.
Nem fontos, ahogy az ízed távolodik - a felszíntől
egy darab fehér kő. Szóval ennyi. Süllyed.
A súlyából annyit veszt, amennyi kimondható,
de kövekről nemigen beszélünk. Még annyit se,
mint a hazugságokról, például. Ezért is szól róla.
Vagy mert mindegy, miről. Mert a két-három szó,
ami nem lenne mellébeszélés, nálad maradt.
Nekem ez jutott. Arról a kavicsról szól.
Feneketlen vízbe esett, szóval most,
nagyjából örökké, merül.

Simon Márton: Véletlenül jó

A játék lényege egyszerű, be vagy zárva. Csak át kell
kutatnod a helyet, ahová. Amit találsz, annak
segítségével jutsz ki. Keress mindenhol,
jegyezz meg mindent. Például ha a földön talált hajtűt
bedugod a konnektorba, és ettől zárlatos lesz,
vörösen kigyullad egy pótlámpa, és ebben a fényben
megjelenik a falon egy szó, amit ha beírsz
az asztalon várakozó laptopba, kapsz egy számsort
válaszképp. Egy dátumot, amivel kinyílik
egy ajtó számzára. És már kint is vagy. Ilyet játszunk,
a gép előtt fekve, kijutóst, egyiket a másik után,
egész éjszaka, a neten, mindjárt fél öt.
Ma békén hagyjuk a sötét, zárlatos szobákat
egymásban, ma véletlenül boldogok vagyunk.
Ha elég lenne a plafonra felnézni, mert már
ott a dátum, ma eloltanám a lámpát,
még ne lássam. Most olyan, mintha ezek
nem is mi lennénk. Mit mondasz majd erről.
Mit mondhatnék. Megjegyeztem mindent,
bár a valóságban úgyse jó semmire.
Reggel lesz mindjárt, hét múlt, csak tél van,
ez még a miénk, látod, kereshetsz bárhol,
a sötétség voltam, most múlok el.

Simon Márton: Elalvás előtt

Mindegy, mi tölt be, tenyeret milyen mell,
milyen mélység, milyen mély levegő,
mindegy, miről hallgatsz és kihez
beszélsz álmodban, nem hallja;

nyugodj meg, és mintha valami sokkal
fontosabbra várnál, várd a reggelt,
fordulj a fal felé, csak képzeld azt, hogy
alszol, mint a beégett fotók a gépben

felejtve - egyébként strand, mosoly,
erdőszél, erdő.

Simon Márton: Szeretnék lenni, de nem

Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd,
amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül,
egyszer. Amikor néhány napja véletlenül
összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre,
a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni
próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen
érdektelen dologról. Ha jól emlékszem nem
válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott,
hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?
Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám.
Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala
ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment
egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle,
csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz,
hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz,
vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket,
polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.