Kipke Tamás: Haiku

egyre kevesebb
az, ami hiányzik – de
az egyre jobban

Billy Collins: A Portrait of the Reader with a Bowl of Cereal

Every morning I sit across from you

at the same small table,

the sun all over the breakfast things—

curve of a blue-and-white pitcher,

a dish of berries—

me in a sweatshirt or robe,

you invisible.

Most days, we are suspended

over a deep pool of silence.

I stare straight through you

or look out the window at the garden,

the powerful sky,

a cloud passing behind a tree.

There is no need to pass the toast,

the pot of jam,

or pour you a cup of tea,

and I can hide behind the paper,

rotate in its drum of calamitous news.

But some days I may notice

a little door swinging open

in the morning air,

and maybe the tea leaves

of some dream will be stuck

to the china slope of the hour—

then I will lean forward,

elbows on the table,

with something to tell you,

and you will look up, as always,

your spoon dripping milk, ready to listen.

Petri György: Az ilyen fontos beszélgetések

Az ilyen fontos beszélgetések
alkalmából mindig
vagy behoztál egy üveg pálinkát,
vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát,
de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.
Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.
(Amitől kissé el is ment a kedvem,
mert a választások előtti szesztilalmat
idézte az eszembe,
a szombat déli tizenkét órától
imaházzá lényegült vendéglők
elsorvadó forgalmát,
a nagymálnát tartalmazó korsókat.)
Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát,
csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy,
hogy nem hoztál be.
Nem tudom pontosan
rekonstruálni. Bementünk
a nagy szobába. A kerek asztalon volt
– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük
a zongora tetejére,
mert ha az ember leül egy váza virág
két oldalára egy kerek asztal mellé:
folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk.
Mármost ezután szoktad mondani, hogy
„Vegyél ki poharakat”, vagy csak
mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba,
majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza.
De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és
kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni
öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen.
Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör-
falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük
tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad,
hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve
kizárólag arra, hogy valamit kellene innom.
És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni –
Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben
– két deci két embernek…
Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.

Erdős Virág: éjjel-nappali

éjjel
és nappal
és télen
és nyáron

és hamvazószerdán

és nagycsütörtökön

és anyák napján

és apák napján

és a magyar

kultúra napján és a nemzeti

összetartozás napján és a totalitárius

diktatúrák áldozatainak emléknapján a

bácsika a népszínház utcában a non-stop

feliratú kukában kotor

Andrea Gibson: every time i ever said i want to die

A difficult life is not less
worth living than a gentle one.
Joy is simply easier to carry
than sorrow. And your heart
could lift a city from how long
you've spent holding what's been
nearly impossible to hold.

This world needs those
who know how to do that.
Those who could find a tunnel
that has no light at the end of it,
and hold it up like a telescope
to know the darkness
also contains truths that could
bring the light to its knees.

Grief astronomer, adjust the lens,
look close, tell us what you see.

Drashko Sikimich: Fear of Life

When a man dies once
over something

then dies again

over something else

then dies once again

because something - again - killed him

he then stops counting his deaths

stops going to his funerals

stops mourning himself

does not wait for expressions of sympathy

does not observe ritual days

but lives

fully used to death

of life no longer afraid

Kipke Tamás: (átváltoztatás)

végy egy darab kenyeret
végy néhány tiszta
végsőkig egyszerű szót
(kéz szó kenyér)
és várj
míg megtörténik
míg megtörténhetik
várj
remegő gyomorral
rendíthetetlen türelemmel

máris elfáradtál?
hát nem tudsz hinni a csodában?

Ted Kooser: Splitting an Order

I like to watch an old man cutting a sandwich in half,
maybe an ordinary cold roast beef on whole wheat bread,
no pickles or onion, keeping his shaky hands steady
by placing his forearms firm on the edge of the table
and using both hands, the left to hold the sandwich in place,
and the right to cut it surely, corner to corner,
observing his progress through glasses that moments before
he wiped with his napkin, and then to see him lift half
onto the extra plate that he asked the server to bring,
and then to wait, offering the plate to his wife
while she slowly unrolls her napkin and places her spoon,
her knife, and her fork in their proper places,
then smooths the starched white napkin over her knees
and meets his eyes and holds out both old hands to him.

Kurdi Imre: Előbb még

Előbb még úgyis összenő,
aminek össze kell nőni.
Hogy majd, ha újra szétszakad,
legyen min meglepődni.

Habár addig még sok lefoly-
hat vízből, miegyébből,
lesz, akinek még vér fakad
nemcsak az ujjbegyéből.

Másrészt talán pont úgy a jó,
ha körbe-körbe járhat.
A nincs, ha van, a van, ha nincs –
mindig lesz új ajánlat.

Tamási József: Tenger a könnyeinkből

itt tornyosulnak hazugságaink
betonból és acélból
földtől az égig
jobbra meg balra
ameddig a szem ellát
és azon túl

ezt alkottuk az évszázadok alatt
és ezt hagyjuk gyermekeinkre

és mi van a túloldalon

tenger a könnyeinkből

Alex Dawson: I don't do politics

Because the news upsets me. Because I'm trying
to "keep things positive!" Because it's bad for

my mental health. Because I don't have

time. Because I don't have energy.

Because I don't want to offend

you. Because it doesn't affect

me. Because I have enough

on my plate. Because I

can see them coming,

outside my window,

I can see them 

coming, but

they're not

coming

for

me.

Ada Limón: Instructions on Not Giving Up

More than the fuchsia funnels breaking out
of the crabapple tree, more than the neighbor’s
almost obscene display of cherry limbs shoving
their cotton candy-colored blossoms to the slate
sky of Spring rains, it’s the greening of the trees
that really gets to me. When all the shock of white
and taffy, the world’s baubles and trinkets, leave
the pavement strewn with the confetti of aftermath,
the leaves come. Patient, plodding, a green skin
growing over whatever winter did to us, a return
to the strange idea of continuous living despite
the mess of us, the hurt, the empty. Fine then,
I’ll take it, the tree seems to say, a new slick leaf
unfurling like a fist to an open palm, I’ll take it all.

James Wright: A Blessing

Just off the highway to Rochester, Minnesota,
Twilight bounds softly forth on the grass.
And the eyes of those two Indian ponies
Darken with kindness.
They have come gladly out of the willows
To welcome my friend and me.
We step over the barbed wire into the pasture
Where they have been grazing all day, alone.
They ripple tensely, they can hardly contain their happiness
That we have come.
They bow shyly as wet swans. They love each other.
There is no loneliness like theirs.
At home once more,
They begin munching the young tufts of spring in the darkness.
I would like to hold the slenderer one in my arms,
For she has walked over to me
And nuzzled my left hand.
She is black and white,
Her mane falls wild on her forehead,
And the light breeze moves me to caress her long ear
That is delicate as the skin over a girl’s wrist.
Suddenly I realize
That if I stepped out of my body I would break
Into blossom.

Németh Bálint: Ami késik, nem múlik

Egy őszi délutánon elfelejtett visszajönni. Nem nyílt
csikorogva a kapu, de nem hallottuk a busz diadalmas
zúgását sem, így aztán arra gondoltunk, talán csak
a menetrend emlékezete hagyott ki, és hogy ami késik,
úgysem múlik soha. Erőt merítettünk tehát a késéséből,
és zokszó nélkül tálaltuk fel a vasárnapról megmaradt
húslevest. Pontatlansága miatt kissé szégyenkeztünk
ugyan, ám éppen szégyenkezésünk táplálta a cinkos
bizonyosságot, hogy persze, hamarosan úgyis itt lesz.
Kést igazítottunk villához, kanalat késhez, azt hittük,
így kell várakozni, és az elkerülhetetlen koccanásokban
sem a kijózanító kudarcot hallottuk meg, hanem
annak halk előjelét, hogy következetes tévesztéseinkből
nemsokára összeáll a teljes, csengő-bongó győzelem.
Csöndben tettünk-vettünk. Időnként lapoztunk egyet
az újságjában, unalmunkban megkavartuk a hűlő
levest, vagy nyakunkat nyújtogatva bámultuk a kígyózó
cérnametéltet, a lassan gyülekező zsírfoltokat. Hosszú
mondatokra vágytunk, hogy hiányát lefesthessük velük.
Nem emlékszem pontosan, mikor adtuk meg magunkat
az ördögi felismerésnek, csak annyi rémlik, kiosontam
rágyújtani, miközben a többiek hamuszürke arccal,
gyakorlott mozdulatokkal kezdték el leszedni
az asztalt. Hát akkor ilyen az ébrenlét, szívtam bele
a cigerettába, amit még tőle loptam. Toporogtam
a kapuban, torkomat szorította a sál, és látnom kellett,
hogy mégsem tréfált meg bennünket az elöregedett
menetrend, mert aztán ólmos füstöt eregetve, lassan
és szégyenlősen, mint egy lompos kutya, mégis
elkullogott az úton a délutáni busz.

Charles Rafferty: The Problem with Early Warnings

People don't like to leave a party
unless the house is actually

on fire. Even then, if the flames

are far enough away

to be pretty, they'll finish 

their drink, take one more pass

at the hors d'oeuvres.

How things happen has always been

unclear. Hurricanes begin

in a place where no one lives.

Agents of the government start

to wear masks. Fascism is

a word my neighbors won't use

yet. They are following

the law, they say, and the sirens

are coming for someone else.

Faludy György: Arab tanárral sakkozom

„Kemény ágyékok, lágy agyak; szellem helyett bagzó anyag
és várfalak, mik sárfalak: ez a mi átkunk”, mondja. „Sakk!
Mitőlünk jött az egyetem, az algebra, a kémia
meg a trubadúr szerelem. Mi néztünk éjjel csillagot,
pároltunk rózsaillatot, míg székhelyünk Sevilla volt.
S mi van ma? Hatszáz éve nem írt itt egy jó sort senki sem.
A rothadás mindent megölt. Bevalljam, hogy irígylem Önt?”
Huszonnyolc báb az asztalon. – „Ne irígykedjék oly nagyon.
Földrészem épp most pusztul el és rom marad ha újra kel.
Salakban állunk fültövig és gyárkémények füstölik
a boldogságot. Szabadok leszünk, hogy gyári kacatot
gyűjtsünk, míg zsíros ülepek lelkünkből főznek üzletet.
S a híres metropoliszok? Kinn fény, beton, üveg. Belül
iszony, hisztéria, piszok. Hozzá a halál hegedül.
Fejezzük be döntetlenül.”

Leonard Cohen: Ajándék

Azt mondod, hogy a csend
közelebb van a békéhez mint a versek
de ha ajándékként
csendet hoztam volna neked
(amennyire ismerem a csendet)
azt mondanád
Ez nem csend
ez egy újabb vers
és visszaadnád nekem.

--Fordította: Krusovszky Dénes

Wendell Berry: Look It Over

I leave behind even
my walking stick. My knife
is in my pocket, but that
I have forgot. I bring
no car, no cell phone,
no computer, no camera,
no CD player, no fax, no
TV, not even a book. I go
into the woods. I sit on
a log provided at no cost.
It is the earth I’ve come to,
the earth itself, sadly
abused by the stupidity
only humans are capable of
but, as ever, itself. Free.
A bargain! Get it while it lasts.

Joseph Fasano: English

What language is this
that equates I love you

with I love turnips?

Can we not have another word

for passion, steady passion,

the agony that launched a thousand ships?

And let it be fresh,

yet one we're used to:

I home you. You breathe me. We stallion.

If you cannot be a singer, be a story.

If you cannot be a story, be a song.

Say it, now,

to yourself, your love, your other:

I Rome you.

You Pompeii me.

I wouldn't Judas you.

Markó Béla: Az olvasás dicsérete

Bepárásodott már a telihold,
de idebent még csupa fény minden,
míg ülnek egymással szemben,
és belemerülnek egy könyvbe,
látszólag nem is figyelnek egymásra,
néha lapoznak egyet könnyű suhogással,
mintha blúzt vagy az inget,
de egyáltalán nem látják a másikat,
ott jönnek-mennek egy francia kastélykertben,
vonszolják nehéz terhüket az orosz télben,
dudorászik körülöttük a szél az északi mezőkön,
lábuk alatt ropognak az összetört kagylók
a mediterrán homokban,
aztán megint s megint lapoznak,
mint egy nadrágot vagy szoknyát,
egy szemüveget, egy fülbevalót,
hajcsatot, melltartót, harisnyát
karórát, nyakláncot, zoknit,
mind izgatottabban verdesnek a lapok,
verébszárnyak az aranyeső-bokorban,
kívülről, persze, fel sem tűnik,
pedig már szinte futva járnak-kelnek
a sötétzöld cserjék között,
nekilódulnak a felforrósodó havon,
rohannak a térdig érő fűben,
el-elugornak a tajtékos hullámok elől,
majd mégis belevetik magukat a tengerbe, s
most végre felpillantanak,
hogy vajon észreveszi-e a sietséget a társuk,
ha nem bírják ki azt a néhány oldalt,
s kihagyva néhány ruhadarabot
hirtelen előrelapoznak,
és megnézik a történet végét,
hiszen még mindig szeretik egymást.