Én persze boldog vagyok, te persze nem vagy boldog,
én persze élem világomat, a te életed nem élet,
én persze kicsattanok az édességtől, te persze savanyodol befelé.
Én persze megtaláltam a férfit, néha fafejű, néha kicsit büdös,
de az enyém, te pedig nem találtad meg, nem szagolod,
nem huzakodol vele, nem bújsz hozzá.
Én persze szültem gyereket, kiszakadt belőlem,
hús a húsomból, vér a véremből, nem haltam bele,
maradt bennem hús-vér éppen elég,
belőled nem szakadt ki hús, nem folyt ki vér.
Én persze a férjjel együtt kaptam házat, autót,
együtt megyünk nyaralni, jól keres ám egy férj,
ha tudnád, melyik piacon árulják az ilyen
jól működő férjeket, oda mennél, de nem tudod.
Én persze a győztesek diadalmas fölényével
fogadom állandó lamentálásodat, lefogadom,
hogy ennek így semmi értelme, az életed
egy siralomház, benne ücsörögsz beroskadtan,
mint egy roggyant támlájú szék. Ülsz, mint egy
tépéscsináló, saját sebeidet kötözgeted,
egyre több tépés kell, mert egyre több a seb,
ahogy elvakarod mindet. Mondd meg igaz
lelkedre, hát nem neked is egyszerűbb
lenne várni a gyógyulást, és tág orrlikakkal
szívni be a levegő hársfateáját, lelegelni
szemmel a kertek zöldjét, részegen szürcsölni
a napfény felhőhabos sörét, nem egyszerűbb
lenne mohón és önzőn lerabolni a világot,
mint egy török horda? – szegezem szívednek
nem igazságosan, de nem is igazságtalanul
szerzett boldogságom zászlós kopjáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése