csapkod a kollégám a családrajzokkal díszített falak között.
megmérgezik a gyerekeinket,
undorító, mocskos mind.
fegyelmezett vonásai torzulnak, keze ökölbe szorul.
már az iskolába is beszivárog, visszataszító,
ezeknek már semmi se szent.
a székbe süppedek, arcom rezdületlen,
most nem hivatásból, önvédelemből.
nem mondom, hogy mocskos buzik, bár szeretném,
azért nekem még volt gyerekszobám.
a rejtőszín már a saját színem,
még bólintok is egyet önkéntelenül.
de ezek, érted, állatok, férgek az összes,
hogy ilyet mernek.
csak az vigasztal, hogy megkapják majd,
ami jár nekik.
a harag szerencsére elvakítja,
nem látja, hogy a torkom összeszorul.
nézem a kétségbeesett, őrjöngő alakját.
az embert próbálom meglátni, levágni róla a propaganda szavait,
a tekinteten túlnőtt frufrut, amitől nem látjuk egymást.
az embert, akinek tajkártyája, orgazmusa, félelmei vannak.
aki horvátországi nyaralásra spórol, valóságshow-kon alszik el,
ügyetlenül parkol.
mélyeket lélegzem.
a szégyen lassan részvétté válik.
bárcsak tudná, hogy a buzik is imádkoznak.
és hogy az egyik pont érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése