Egy őszi délutánon elfelejtett visszajönni. Nem nyílt
csikorogva a kapu, de nem hallottuk a busz diadalmas
zúgását sem, így aztán arra gondoltunk, talán csak
a menetrend emlékezete hagyott ki, és hogy ami késik,
úgysem múlik soha. Erőt merítettünk tehát a késéséből,
és zokszó nélkül tálaltuk fel a vasárnapról megmaradt
húslevest. Pontatlansága miatt kissé szégyenkeztünk
ugyan, ám éppen szégyenkezésünk táplálta a cinkos
bizonyosságot, hogy persze, hamarosan úgyis itt lesz.
Kést igazítottunk villához, kanalat késhez, azt hittük,
így kell várakozni, és az elkerülhetetlen koccanásokban
sem a kijózanító kudarcot hallottuk meg, hanem
annak halk előjelét, hogy következetes tévesztéseinkből
nemsokára összeáll a teljes, csengő-bongó győzelem.
Csöndben tettünk-vettünk. Időnként lapoztunk egyet
az újságjában, unalmunkban megkavartuk a hűlő
levest, vagy nyakunkat nyújtogatva bámultuk a kígyózó
cérnametéltet, a lassan gyülekező zsírfoltokat. Hosszú
mondatokra vágytunk, hogy hiányát lefesthessük velük.
Nem emlékszem pontosan, mikor adtuk meg magunkat
az ördögi felismerésnek, csak annyi rémlik, kiosontam
rágyújtani, miközben a többiek hamuszürke arccal,
gyakorlott mozdulatokkal kezdték el leszedni
az asztalt. Hát akkor ilyen az ébrenlét, szívtam bele
a cigerettába, amit még tőle loptam. Toporogtam
a kapuban, torkomat szorította a sál, és látnom kellett,
hogy mégsem tréfált meg bennünket az elöregedett
menetrend, mert aztán ólmos füstöt eregetve, lassan
és szégyenlősen, mint egy lompos kutya, mégis
elkullogott az úton a délutáni busz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése