Éjszaka történt, hogy a
járókelő
valami zajt hallott és
visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.
Megállt, bevárta. Úgy jött
ez a tölgy
ahogy gyökereit frissen
kihúzta
s még földes, hosszú
kígyólábakon
hullámzott az aszfaltos
útra,
mint egy idomtalan sellő,
igyekezett,
túlságosan széles feje
súrolta
a néma boltredőnyöket,
mikor elérte a járókelőt,
a lámpaoszlopnak mindjárt
nekidőlt,
aztán haját széthárította.
A haj mögül egy tölgyfa
arca nézett.
Nagy, mohos arc. Talán.
Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony
partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot
tükrözhetett.
És lélegeztek mindaketten.
Néhány madárfészek a tölgy
hajában,
bennük alvó madár, mintegy
gondatlanul,
ott-feledetten.
Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott
mozdulatlan,
mint egy hír,
tölgy-alakban,
amely elfárad
megfejtetlenül.
Hajfüggönyét visszaengedte
már.
Megfordult. Indult. Furcsa
lába.
Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a
neonlámpa-sor.
Már várta az elhagyott
gödör,
amelybe visszaforr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése