sáljainkba és másnaposságunkba burkolózva,
megvédenek minket
minden bajtól,
udvart építek magam körül aranyból, félelmekből,
kenyérből és kolbászból, szégyenből.
Hát így élünk –
ne gyere ide
és ne kérjél.
Hát így élünk,
ülünk a szép fenekünkön –
adja át helyét az a férfi, hiszen ez a dolga.
Nem adom át, fáradt vagyok, vajon ez a kurva tudja-e,
hogy milyen egész éjszaka dolgozni és aztán megint
nem kapni, nem kapni, köpni rá,
nem kellett volna csinálnia, ha nem tud autót venni,
ha köpködni kell ebben a büdös csónakban,
ami a vak
sötétségbe úszik.
Hát így élünk,
nem engedjük át a helyünket, nem mosolygunk, nem köszönünk,
félünk, hogy elveszik tőlünk, szemmel vernek, nem érnek oda,
fogukkal kitépik az utolsó falatot,
ötven kiló plusz, de a mérgelődéstől
inkább csak ülök és nem látok semmit,
Istenem, minden tele van itt nyomorékokkal,
de én nem is látom,
a fákat nézem,
mondogatom a mantrát és a magasabb rendű dolgokra gondolok,
csak sikerülne, csak sikerülne,
ha rám mosolyogna a szerencse,
egy pénzes vő egy BMW kulcsával.
Hát így élünk,
semmit nem látunk,
egy kisgyerek nevet,
nem hallom, nem hallom,
egy résen betör a napfény,
fogj egy rongyot, tömd be azt a lyukat,
kimegy a meleg, és akkor mi lesz?!
A rohadt kormány nem ad enni,
nem hagy mosolyogni és méltón,
büszkén embernek lenni,
nem hagy felállni,
nem hagyja, hogy átadjam a helyem
a lánynak, aki szülni fog holnap.
Ő mosolyog.
Még van reményünk.
--Fordította: Tölgyesi Beatrix
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése