Az ember nem azért él, hogy ne fájjon a foga.
Nem azért dolgozik, hogy legyen pénze kifeküdni a tengerpartra.
Vagy azért dolgozik?
Azért találta fel a vasutat, a repülőgépet, az űrhajót?
Vagy azért találta fel a vasutat, a repülőgépet, az űrhajót,
hogy még többet dolgozhasson? Hogy még többet feküdhessen ki a tengerpartra?
Azért vágatja le a haját, hogy gyorsabban nőjön? Hogy gyorsabban vágathassa?
És a vonatozás? A repülés?
Azt hiszed, ezek csak a tengerpart felé vezető út állomásai?
És ha eljön az aranykor, a világbéke, az egyetemes vakáció,
mindnyájan ott heverünk majd a dalmát tengerparton?
És senkinek se fáj a foga?
Azt hiszed, erről álmodozom a díványon hanyatt fekve, behunyt szemmel?
Igen?
És ki fejti meg, hogy mit rikácsol a tarka tollú kakadu?
És hogy miről hallgat a kis piros hal a part menti vizekben?
Ki illeszti össze az örökké cserepeire hullót?
És ki hagy oda mindent, hogy kövesse útján a szív rigóját?
Ki kapaszkodik a tükörsima jégfalon?
Ki mássza meg a Himaláját?
Ki úszik be mélyebben anélkül, hogy odaveszne?
És ki vész oda szebben?
Du-du-du… – dudorászik a fedőt emelgető gőz.
Azt hiszed, azért cigarettázom, mert messze még az aranykor?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése