Simon Márton: Arról, hogy mi jó

 

                                              Czesław Miłosznak

A téli szombat délelőttök, amikor semmi dolgunk.
Az egyszerű, matt, nehéz porcelánok.

Egy kényelmes szék. Egy nyaklánc felcsatolása.
Az ablakpárkányon álló, antik ezüst hamutálban a hó.

A percekig tartó, felszabadult, abbahagyhatatlan nevetés.
A sirályok éjszakánként a hidak felett.

Amikor azt hiszed, nincs nálad tűz, mégis találsz a zsebedben.
Nézni, ahogy mások horgásznak.

A körte. A ribizli. Az agavék csöndje.
Életedben először venni le valakiről a pólót.

A kihalt utcák karácsonykor. Egy rendes kávé.
Az ecset nyoma egy ötszáz éves képen. Fejből tudni bármit.

Egyedül utazni egy üres buszon. A régi akciófilmek. A régi híradók. A kocsiból elsőként látni meg a tengert.

Felnézni a Sarkcsillagra. Beágyazni. Éhesen ébredni.
A százéves lexikonok naivitása. Amikor inkább hazasétálsz.

Amikor ez a park, amiben éjszakánként úgy fuldoklom,
mint a halott katonalány tüdejében az eltévedt bogár,
a kelő napban felragyog.