Kihúzzuk ezt is, mint a zápfogat,
az ember megszokásból bízva bíz,
unottan majszol, filmet válogat,
az idő nyúlós, olcsó szilvaíz,
a ház előtt – de messze! – sok virágnak
betonra hull a még több szirma kint
az együttélés egyre komplikáltabb
a Netflix sóhajt, are you still watching
deréktájt ott tanyáz’ a renyhe háj,
de itt-ott pár kilót már meg se szólsz,
ha mégis, én se szívom mellre már,
lakásba zár a súlyos este nyolc
de mint a zápfogat, kihúzzuk ezt
habár az együttélés komplikált
a garzon szűkül, közbe nő a test,
pocak feszíti szét a gomb likát,
és szűkül minden, szűkül egyre tényleg,
az utca ház csupán, a ház szoba,
és vasárnapra kedd jön, keddre péntek,
de mennék bármi okból bárhova,
mert kint már szirma hull a sok virágnak
és bent már azt se tudjuk, mit miért,
a fejünkben koboldok konspirálnak,
és egyre hangosabb a nyitnikék,
és cipősdoboznyi lesz a garzon
a pókhálóba’ bízva bíz a légy
és ráncokat hagy minden hét az arcon
a kisszobából átjössz, visszamégy,
mígnem félni szépen lassan épp csak,
aztán végül nem is lesz okod,
arcokat látsz, telve lesz a négyhat,
Jó lesz. Aztán újra megszokod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése