még ma sem tudod, és akkor sem
fogsz ráébredni, hogy talán az egyetlen,
aki több száz kilométer távolságból is
megérzi, ha szomorú vagy, és
már hív is telefonon, az én vagyok,
mint ahogy most is, amikor 15 évesen,
az első komoly szerelmi csalódás után,
semmit se tudva, de már mégis mindent,
és anélkül, hogy kérdeznék bármit,
veszem a slusszkulcsot, autóba ülünk,
irány a kilátó, ahová telente jártunk,
mert édesanyád nem tud, de imád sízni,
és te nem kérdezed, hogy hová és miért,
de furcsán nézel, hiszen nyár közepén
ritkán megy az ember a felvonókhoz,
ilyenkor nem is működik, mert nincs szezon,
de ismerem a gondnokot, egy ötvenesért
megéri neki a fáradságot, szívesen beindítja,
és már röppenhetünk is fel, a csendbe,
a magas füvek fölé, a naphoz közelítve,
és bár már 15 vagy, még mindig túl fiatal,
hogy kimondd, micsoda szépség fölött
lógatjuk a lábunk, és a fekete szemceruza
ijesztően felnőttessé tesz, de ugyanúgy forgatod
a szemed, mint amikor hosszasan magyaráztuk,
miért nem örültünk, hogy későn jöttél haza,
és még mindig nem akarsz majd hinni
a szemednek, még azért sem akarod kimondani,
és talán a fejed is rázod, összeszorított ajkakkal,
dacosan, hogy mindez mit sem ér, de akkor majd
hirtelen érezni fogod, hogy én tudom,
és hogy nem kell mondanod semmit,
elég csak látnod a dús burjánzását a fáknak,
ahogy az ég felé törnek, ahogy az erdő fölött
a nap megvilágítja a felhőket, fényes fehér fodrukat,
és a madarakat, amiket irigyelhetnél, nem a repülést,
hanem a begyükben azt az apró szívet,
és nem azért, mert kevesebb fájdalom,
hanem mert hatalmas szabadság férhet el benne
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése