Markó Béla: Közös út

Ez volt az első közös utazásunk
az egyik fővárosból a másikba,
majdnem kilencszáz kilométert
tettünk meg egy zöldeskék Forddal,
ketten voltunk, vidámak és felszabadultak,
felváltva vezettünk, többnyire fél kézzel,
mert útközben is fogtuk egymás kezét,
rég volt, ma már fáradtabbak vagyunk,
nem annyira vidámak és felszabadultak,
mint hajdanában, de ha ketten utazunk,
most is meg-megfogjuk egymás kezét,
hiszen valahogy jelezni kell, hogy
tényleg sok minden megváltozott,
és mégsem változott meg semmi,
ilyenkor összecsukódik az azóta
eltelt negyedszázad, és nem is akarjuk,
hogy szétnyíljon újra, pedig különös
utazás volt, az oka is, a célja is,
szinte érthetetlen, hova és miért,
csak mi tudhattuk, míg az akkoriban
népszerű rádióadón a Beatlest
hallgattuk egy még régebbi időből,
visszafiatalodtunk teljesen, le is húztunk
egy parkolóba, próbáltuk kikapcsolni
a rádiót, de hiába, szólt tovább makacsul,
leállítottam a motort, és akkor is,
ide-oda tekergettük a gombot, de úgysem,
nem váltott csatornát, nem halkult,
nem hangosodott, el sem hallgatott,
ilyen még nem történt velünk,
valami nyilván elszakadt benne,
vagy éppenséggel most kelt életre,
előkerestük a szerszámokat, mindketten
tudunk bánni velük, ez azóta sokszor
kiderült, feszegettük, húztuk, rángattuk,
nem jöttünk rá, hogyan lehet kivenni
a műszerfalból a készüléket, mert
nem csavarral volt rögzítve, csak szólt
tovább a Beatles, ki tudja, már valahol
a Mariana-árokban volt a sárga
tengeralattjáró, mégsem távolodott,
vagy az is lehet, hogy velünk együtt
merült egyre lejjebb, nem voltunk képesek
lezárni, kiszedni, szétfeszíteni, egyre
idegesebben próbálkoztunk, már betört
rajta az áttetsző ablak, már leszakadt az egyik
gombja, és még mindig szólt a Beatles,
nagyon szerettük, most is szeretjük, aztán
a szó szoros értelmében darabjaira
vertük szét az autórádiót, kilógott már
minden belőle, egyszerre csak elhallgatott,
szégyenkezve néztünk egymásra,
mint a gyilkosok, csend volt, megöltük
a Beatlest, vagy csak egy élettelen
szerkezetet pusztítottunk el, de ami élettelen,
nem lehet azt megölni, hát megtanultuk
egyszer s mindenkorra, hogy ketten együtt
valami mássá változunk, olyankor
megállíthatatlanul szól egy réges-régi
zene a közelünkben, és sokáig
nem vagyunk képesek megállítani.