Indulnál, de még nem engedlek haza.
Majd csak akkor, ha már annyira fáradt leszek,
hogy a távozásod után rögtön elalszom,
és nem marad időm gondolkodni.
Nemsoká feljön a Nap, téged már várnak,
de rajtam ne kérj számon semmit,
a te döntésed volt, hogy inkább nekik hiányozz.
Innentől a titkod vagyok,
és nem beszélsz majd rólam, még a legjobbaknak sem,
és tudod jól, hogy mostantól csak mellettem vagy biztonságban.
Ismerek egy erdőt, aminek lombja ugyanolyan kék,
mint a pulóvered.
Ott fogunk tüzet gyújtani fűrészporból és raklapokból
szövetségünk évfordulóján.
Most pedig mehetsz.
Vidd a gitártokot,
abban hoztad a ruháidat meg a fogkefédet, mert elszakadt a táskád.
És mikor legközelebb jössz, írunk egy közös számot,
az lesz a címe, hogy Dal az A-húrhoz,
mert az A-húr hangja bíborvörös,
mint első áldozatunk koporsójának bélése vagy a legszebb ünnepek.
És persze dehogy fogok elaludni rögtön.
Csak nem akarlak kikísérni az állomásra,
nem akarom látni azt a sok búcsúzkodó embert,
nekem már egy chatelés utolsó néhány hangulatjele is nehéz,
egyszerűen túl önző vagyok az ilyesmihez.
És nem akarok az állomásról egyedül hazasétálni,
mert a hirdetőoszlopok egy romantikus vígjáték plakátjaival vannak tele.
Egyenként kéne letépnem az összeset,
és a sarki utazási iroda katalógusán is
túl tökéletesre retusálták azt a párt
ahhoz, hogy ne törjem be a kirakat üvegét.
Szóval most inkább fürdök, legalább egy órát,
de előtte még sokáig bámulom
azt a két láda diót az egyik földszinti lakás előtt.
A fáradtság miatt úgy hallom, hogy bentről szólsz,
pedig csak a te hangodon folyik a víz,
lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző diófák nedve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése