Szabó T. Anna: Hold-dal

1.

Egy ágyon mikor fejem hátravetve
hagytam, hadd szálljon arcomba a vér
miközben te miközben a te nyelved
a lihegésem vad nyelvét beszélte

láttam hogy fenn az utca túlfelén
a tető alatt kariatida
tartja fején a lemenő napot
vak sorsistennő vár becsukott szemmel
hogy roppant forróságát ránk gurítsa

2.

sütött a hold és te már elaludtál
az öleléstől sütött még a testem
felkeltem mellőled a bodzaízű
derengésben az erkélyre kimentem

levágott hajad ott volt még kupacban
bizsergetően körülvette lábam
lapult akár egy éjszakai állat
még meg is mozdult ahogy rajta álltam

a meztelen fény átütött egészen
a hajad szurkált ahogy beletúrtam
tested a testem minden részed részem
legyél a jövőm ha voltál a múltam

már annyi elmúlt hajszálak a percek
amit megéltünk mind levedlik rólunk 
kihűl a test és kilép a sötétbe
pár marék por lesz minden ami voltunk

de ott a múltunk minden holdsütésben
egymásra vetít minket mint az álom
hogy por a porban hulltában is éljen
hogy test a testbe mindig visszajárjon