Lackfi János: Varázs

A cipész kitárta az ablakot, ujjongás 
fogta el, hiszen a pézsmaszagú
lábbelik, az orrvásító csirizek és komisz, 
harapós kis szegek világából immár a 
határtalan vonzásába libbenhetett,
tarka pillangószárnyai nőttek,
minden egyes szín izzását érezte a bőrén,
nem is gondolta, hogy repülni ilyen féktelen,
bár rövid ideig tartó gyönyörűség.
A tűzoltó lélekszakadva loholt az utcán,
hiszen a mellkasa közepén hatalmas,
vérlucskos üreg tátongott: a szíve
egyszer csak kapta magát, és kiugrott
a helyéről, most ott fut a poros utcán,
kapják el, emberek, nem látják, ahogy
pattog, öklömnyi húscsomó, de nekem
a legfontosabb, muszáj követnem, 
a malomtó fele tart.
A harangozó mindig sejtette, hogy 
a kiszáradt patakmeder terméketlen
sziklaágya előbb-utóbb vízzel telik fel, 
hatalmas áradástól részegülten fortyog,
tengerré duzzad, csak nagyanyónak volt 
régen ilyen mérhetetlen, kövér dunyhája,
amelynek öblébe gyerekkorában mindig
mélyen bevackolódhatott. Mikor a kócos 
vén boszorkány meghalt,
így hívták őt faluszerte, az emberek 
az unoka eszelős zokogásával 
mit sem törődve az udvarra vonszolták 
és elégették a kicsi ház minden holmiját, 
a molykukacokkal teli dunnák úgy sziporkáztak, 
mint a borkén, de most itt ez a hatalmas, 
örvénylő, kékes duzzanat, a harangozó 
borzongó bőrét pikkelyek lepik el, 
légszomja támad, és tudja, csak
odalenn tud majd egy igazán mélyet
szippantani.
A pék dagasztó keze aránytalanra nyúlik,
mintha borosüveg torzító lencséjén
keresztül nézne rá valaki, már eléri a fák tetejét,
mindig is szerette volna markába fogni
a madarakat, ezeket a lüktető, borzas 
gombócokat, ni, hogy fészkelődnek, 
de hogy valakinek így nyúlhat a karja,
arra egyszerűen nem számítottak, 
nem bántlak titeket, nem értitek, ti buták, 
gömbölygeti, majd égbe hajigálja őket a pék. 
Mígnem aztán éles fájdalom kezdi szaggatni
a húsát, nyilván az előbb simogatott 
sasfióka szülei azok, elviselhetetlenül
éles érzés, és elviselhetetlenül távoli,
egyszerűen nem tudja közelebb
hajtogatni magához ormótlan karját,
a tésztát akarta felszelni megfelelő porciókra,
a teste maga is tészta, megkelt, fehéres, 
tohonya anyag, nagyon-nagyon furcsa 
és vörhenyes így darabokra szelve. 
A mentők összeszedték a szanaszét
heverő hullákat és hörgő sebesülteket,
a rendőrök tanácstalanul hümmögve 
jegyzeteltek, vajon ha valóban az a 
finomra őrölt, zsáknyi varázslógomba-por
tehet az egészről, amelyet a pékség
polcán találtak, ugyan miféle ámokfutással 
vagy összeesküvés-elmélettel magyarázható
a dolog, ugyan ki vetemedett volna arra,
hogy ekkora pusztítással kísérletezzen 
egy ilyen ártalmatlan terepen?