Jean Anouilh: A tücsök

A tücsök zengte dalát
Egész nyáron át,
Kaszinókban és mulatókban,
S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő,
Gyűlt kis vagyona, elegendő.
Játszott ő jobbra, játszott balra valóban
Sok műintézményt bejárt.
Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.

Így hát a rókához sietett,
Kinek mestersége az uzsorakölcsön,
S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett,
Művész mily nyafka, gyermeteg,
Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön.
– Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké
Minden hódolatom!
A pénz, hogy úgy mondjam, a lét
Alantas velejárója, fájdalom.
Nélküle meg nem lehetünk,
Az emberi sors ily zordon!
Vele vesződni kell nekünk!
Ám ez legyen az én gondom.
Sajna, nem vagyok lírai alkat,
Mint ön, ki oly emelkedett,
A pénzgondot nekem, méltatlannak
Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg!
Géniuszát fel ne aprózza,
A korlátlan felhatalmazást ha most
Aláfirkantja hamarost,
A többi pusztán ócska próza.
Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint
A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.

Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! –
A tücsök rá fagyosan tekint.
A mézes-mázos róka úr
Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul.
– Ha ajtaján bekopogtam ma,
Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik,
És szeretném, ha a pénzem fialna,
Ismerem pontosan a százalékait.
Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit
Rátesz, hogy önnek is megérje.
Nekem fontos a vagyonom növekedése.
Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera,
A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia.
Merengve ellenőrizte sminkjét legott,
Elegánsan vállára vetve
Rókairha villogott,
(A róka úgy tett, mint ki észre se vette),
S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett:
– Csak szegényeknek adja ki pénzemet
(A róka ekkor újra bizakodni kezdett!)
– Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –,
Mint hallom, fizetésképtelenség esetén,
Ha árvereznek,
Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.

Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta,
Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.

-- Lackfi János fordítása