Kiment a ház elé,
úgy, mint még soha.
Derékra tett kézzel, bátran,
mintha felkiátott volna: ide lőjetek!
Állt csendben, merev arccal nézett maga elé.
Reggel volt, fújt a szél, nap sehol,
a macskák eltűntek, a szemetesek már elmentek.
Ott állt egyedül, sehol egy figyelő szempár, pedig most úgy jött ki,
mint még soha.
Miután méltóságteljesen körül tekintett, közölni szeretett volna valamit, de a visító világ sehol, mint a köd szertefoszlott, gondolta,
de arra a következtetésre jutott, csupán elmenekült,
fél a véleménytől, fél az érvektől,
a madár énekétől, a szél zúgásától,
a vihar morajlásától, s mindentől,
ami a természetből ered, ami a rosszal perel, ami nem fél,
így aztán visszament a házba,
mint még soha.
Másnap reggel vidáman kelt. Nem ment ki a ház elé, mint még soha.
A résnyire nyitott ablakon át enyhén ismét behallatszott egyesek nyüszítése, a krákogás, a kétségbeesett óbégatás, de már nem zavarta.
Dzsesszzenét hallgatott és Rilkét olvasott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése