2020. szeptember 12., szombat

Kőrizs Imre: Portrék

Jack London emlékének

Nem tudom, a költő elképzeli-e az olvasóit.
Gondolom, akkor már régen rossz.

Mondjuk negyven körüli, elvált, értelmiségi nő,
két nagy kamasz gyerekkel,
használt Fiat Pandával,
hátul elfér a cselló is.
(Hogy tud ilyen poros lenni belül egy autó,
amit használnak?)

Magányos nő, ugyanolyan korú,
aki az egyik térdét maga alá húzva ül a széken,
amikor éjjelenként az ezoterikus webshopján dolgozik,
és ettől megfájdul a lába,
de még sokkal rosszabb lesz, amikor egy orvos
méregdrága injekciókkal majdnem teljesen tönkreteszi.

Janus Pannonius például
egy újabb ikonográfiai feltételezés szerint
úgy nézett ki, mint egy kidobóember.
És Krúdy Gyula is elég behemót volt.

A költőt, akiről tulajdonképpen sose képzelegtél,
azt mondod, nem ilyennek képzelted.
Ha mégis megpróbáltad volna,
akkor fogadjunk, hogy a fejedben lévő fantomképrajzolóval
több hajat tetettél volna az ő fejére.
Hogy, mondjuk úgy, azért mindenhol legyen haja.
Talán több huncutságot a szemébe.
Valahogy több férfiasságot.
Egyáltalán, vonzónak képzelted volna.

De hát a vonzó költő giccs,
mint az éneklő kutya.

Mert a költők nem vonzóak,
őszintén szólva inkább elég kretének, a maguk módján –
ahogy különben az olvasóik is.
Igaz, mivel eleve többen vannak,
az olvasók között biztos több a vonzó,
vagyis egy költőnek leginkább
olvasóként van esélye vonzóságra.

Persze aztán lehet, hogy minden összejön:
az olvasó, ám kopasz költő is az olvasójával,
és akkor a hajhiány,
sőt, az újabban megfigyelhető szakállból is fakadó
leninarcúsági probléma sem jelent gondot,
sőt, a stylist még rá is játszhat egy kelleténél

másfél számmal kisebb, orosz anarchista szemüveggel:
kész is a B-kategóriás New York-i film,
már csak őszi lombozat és egy kutya kell hozzá.

(A kutya azonban nem énekelhet.)

1 megjegyzés: