Ma hamarabb eljöhettünk az iskolából,
holnap már nem is kell menni.
Mégsem örültem neki.
Bogit olyan sokáig öleltem,
hogy elzsibbadt bele a szívem.
A táskámból mindent kipakolt anya,
füzet se kell, tankönyv se kell,
nem kell abból többé semmi.
Azt mondta, csak az igazán fontos
dolgokat rakjam el.
És én elraktam.
Az utolsó fotót apáról,
aki most a hazánkat védi.
Meg azt gyűrűt, amit rám hagyott
a dédi.
Meg Nudli urat, a plüss egeret,
amit Bogi adott, hogy tudjam, szeret.
Anya nem értette meg, hogy
ezek az igazán fontos dolgok,
nem a cipő vagy a váltás ruha.
Mert azt bárhol kaphatok,
de ha a lelkemet itt hagynám,
azt nem kapnám vissza soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése