Nem számít, mit gondol rólam az apám,
aki szerint a szobában ücsörgésből nem lesz pénz.
Aki ennyi idősen már öt éve dolgozott,
és a végigdolgozott életével a háta mögött
el sem tud képzelni mást.
Nem az van, hogy nem érti a szavakat, amiket használok,
de meg sem hallgat. A jövőmről meg a jelenemről beszélni
csak locsogás, és az apám nem az a locsogó fajta.
Csak az elvágott köbméter fákból ért,
és én még nem írtam egy köbméter jó verset.
Öt jó vers. Kábé.
Ez az életművem, apa.
Erre alapozom a jövőmet. Ezt nem lehet neki elmondani.
Nem beszélünk versekről, erről a versről sem,
hogy megvallom magunkat. Megölöm. Rituálisan.
Az igazi apámat, aki egy évben született az Iskola a határonnal
és a Barbie babával, de nem tudja, hogy van ilyen apagyilkosság,
de ha tudná is, megsértődne, pedig ez
nem az igazi apákat szokta érinteni.
Az apámnak semmi köze a verseimhez,
nem kell várnom tőle sem empátiát, sem toleranciát, sem elfogadást.
Nincs látnivaló erre. A következő állomás a szobán
és a vershelyzeteken kívül. Bár ott sincs semmi,
amire büszkének lehetne lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése