A kisfiúról jut eszembe, a mozgólépcsőre előttem száll fel,
nem is róla, a dínós nadrágjáról,
hogy nekem is lehetne lassan.
Ő meg én, újratanulhatnánk a dínók neveit,
minden dínós lenne, az ágynemű, a ruhák, a tornazsák.
Bennem tanulná meg, milyen közelről ismerni valakit,
és én lehetnék az első, akit elhagy végérvényesen.
Felszállunk a metróra. Leülök vele szemben.
Elképzelem, hogy rúg. A hasamhoz érek,
úgy teszek, mintha, és végig a várandós nők
fensőbbséges, boldog tekintetével nézek körbe.
Egy hétig így utazom, kicsit kitolom a hasam,
ráteszem a két kezem, úgy teszek, mintha
érezném, hogy rúg.
Kiérve az aluljáróból nem gyújtani rá,
a gondolatot nem megölni. Ez a legnehezebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése