A dolgok, amikről nem beszélünk,
ártalmatlan nézeteltérésnek indulnak.
Egy rendező, akin meglepődünk, hogy a másik gyűlöli.
Egy költőnő, akin, hogy a másik nem.
Egy kedvenc étel.
Egy régi dugás valamelyik ismerőssel.
A dolgok, amikről nem beszélünk,
attól lesznek azok, amik, mert tényleg nem beszélünk róluk,
hagyjuk nőni őket.
Míg csak az elképzelésekről szólnak, kiiktathatók:
még megláthatjuk mögöttük egymást.
Csak akkor válnak lekaparhatatlan hályoggá,
mikor túlnőnek minket.
Mikor torokra szoruló elővigyázattá válnak,
tapintatosan elterelt beszélgetéssé.
Kínos csönddé, ami attól kínos,
hogy nem kéne kínosnak lennie.
Eltitkolt, sebzett idegenséggé.
A dolgokban, amikről nem beszélünk,
nem az a legrosszabb, hogy kitakarják előlünk egymást.
És még csak nem is az, hogy akkor is beszélnek hozzánk,
mikor mi egymással
már régóta nem.
Hanem az, hogy jelentősnek hazudják magukat,
túlkiabálva mindent, ami valóban jelentős lehetne:
céltalan, őszi biciklizéseket,
nevetéseket részegen hazafelé,
átizzadt, hajnali, szépen üres csöndeket.
Hogy nem hagyják, hogy ezt az egészet,
amit valamikor szerelemnek hívtunk,
végre halkuló, fehéren lobogó emlékké mossa a megbocsátás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése