Derengő térben rézsút fényvonal:
a redőnyrésen behasít a nap.
Szürke, mint a füst, síkos, egyenes,
mint a kivont tőr. Véres lesz kezed,
vörösen villódzik, ha belenyúl:
a szürke túlvilági sáv úgy hatol át
bőrén, húsán, akár az üvegen.
Álomi csend.
A lassú mozdulat,
akárha félhomályos víz alatt,
aranyport kavar, csillámhomokot,
a látható tér lebeg és ragyog.
És meztelenség. Takaratlanul
mozog, akinek tőrt vetett a fény,
fehér csíkokra szaggatja a bőrét,
mozdulatokká szabdalja szét,
árnyéksávokká, szempillák között
pörgő körökké, láng csap ki a kar
úszó ívéből, az ujjak között
hártyás, parázsló izzás
– kavargó pernye,
szétszóratás, a nemlét ragyogása –
Innen csak lehunyt szemmel szabadulhatsz,
ha nemlevőként vágsz át a határon,
s mielőtt végre levegőt veszel:
hirtelen, mint a partra csapó hullám,
csattanva felrántod a redőnyt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése