Tóth Krisztina: Háromnegyed

Mikor sötétben gépelek, vakon,
mint ezt a verset is, hajnal fele,
a billentyűket sak tapogatom,
soha nincs meg a kérdőjel helye,
s felkiáltóé se, §'"+/=, hol van,
elkezdem próbálgatni, játszani,
végigmegyek a billentyűkön sorban,
de nem tud a vers felkiáltani.

Mint a búvár, ha szájából buborék száll
hang helyett a derengő víz alatt,
vagy az üzletben, ahol a fény nem ég már,
az eladó, ha egyedül maradt
és hallja, hogy a polcok között motoszkál
valaki, mikor már bezárta a boltot.
A pénztárgép alatt matatni próbál,
de nem találja meg a pánikgombot.

Elmúlt fél négy. Az első hó szakad kint,
pedig a télnek nemsokára vége.
Minden máskor és másképpen jön el, mint
azt az ember valamikor remélte,
vagy el se jön. Talán úgy nyolc lehettem,
ültünk a túlfűtött teremben délután,
és vártuk, hogy az osztály kimehessen,
mert reggel óta havazott puhán.

Az Andrássy út csonkolt platánjain
hósapka ült. Figyeltük vágyakozva,
ahogy a szél az ágakat rázza kint,
és a havat a bádog ablakpárkányra dobja.
Szemben a falon a címer és a tábla
fölött szigorú falióra jelezte,
mikor lesz négy, de úgy látszott, mintha állna.
A tanárnő a tekintetem kereste.

Tudta, én vagyok ott az egyetlen,
aki képtelen, hogy az időt leolvassa,
és ha kérdez, csak bámulok rá meredten,
pedig a játékórán ezerszer megmutatta.
Vegyél kabátot - fordult felém -, eredj ki,
szemben a cukrászda falán ott egy óra.
Mondd meg a többieknek szépen, mennyi
van még az udvarig - szólt mosolyogva.

Fogtam a sálam, indultam szívdobogva,
és azt kívántam, bárcsak jönnének értem,
nem figyeltem a fehér udvarra már, a hóra,
csak a mutatókat, hogy most az egyszer értsem.
A gondnok, akitől mindig félni kellett,
éppen kihúzta a hamuval telt kukákat.
Megálltam a borostás ember mellett,
és megkérdeztem, hogy hány óra, bocsánat.

Háromnegyed - nézett szemben a házra.
Nem mertem megkérdezni, háromnegyed mi.
Lapátolt közben, tiszta sár lett a járda,
ideje volt a terembe visszamenni.
Háromnegyed - léptem a napközibe pirulva.
A többiek már elkezdtek sorakozni.
Álltam, mint aki most az egyszer megúszta,
de kint még kiderülhet, mégse annyi.

Honnan tudnám. Akikkel megszülettem,
már szétszéledtek, a sorból kilépnek.
Ropog a hó, sár meg hamu a testünk,
el kellett közben telni negyven évnek,
hogy én hiába nézzem, most se értsem
a hideg számlapot fent a tábla felett,
a holdközi mutatókat a vaksötétben,
hogy több, mint fél, miközben gépelek.