nekiláttam a lakásnak, csak úgy bűzlött a jelenlététől,
a legapróbb tárgy is maszatos volt az ujjlenyomatától,
a kamra televolt majd-valamire-jó-lesz-még
dolgokkal, soha semmire nem voltak jók,
és most már nem is lesznek, tizenkét
szemeteszsákra való cuccot ganajoztam ki,
és vittem le a kukákhoz, ott végezte a
szemüveggyűjteménye, melynek minden retkes
darabjához más szempár szükségeltetik,
a működésképtelen tranzisztoros rádiók garmadája,
a kábelek és elromlott lámpák, a nyeletlen kések és a
pengétlen késnyelek, a kép nélküli keretek és a
keretezetlen képek (nincs kettő, amelyik passzolna egymáshoz),
a kiszáradt töltőtollak, melyekbe nem lehet tintát kapni,
az üres öngyújtók, melyeket sehol nem töltenek újra,
a kilyukadt zoknik, amelyeknek stoppolásával
semmi értelme rontani a szemet, mikor öt pár
kínai zoknit kapsz egy ezresért, és ha már itt tartunk,
az alma, körte, gomba, rumbatök formájú stoppolófák
arzenálja, melyeken csak azért sem foltozok soha
kínai zoknit, egy csomó olyan kütyü és szerkentyű
és vízicsoda, amelyeknek létezéséről nem is tudtam,
de nem is akartam tudni, amelyek hasznáról
fogalmam sincs, de nem is akarok fogalmat alkotni,
válogatás nélkül szórtam a zacskókba az egész
hóbelevancot, egy hörcsögmódra leélt élet kellékeit,
és komolyan, úgy, de úgy megkönnyebbültem,
mikor mindentől megszabadultam, csak arra
eszméltem fel, hogy a házmester rázogatja a vállamat,
mit bőgök itt a kukára borulva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése