ez a két huszonéves kölyök - ki nekem?
Ezek a szüleim?
Nézem őket gyanakvón, már-már ridegen.
Mint aki ismerős idézetekre vágyik mindenáron
egy régi versből, a jól ismert szavakra.
De hát hol az a sor? - keresem magamat,
s nem ismerek magamra.
Még tíz év kellett ahhoz, hogy ebből a lányból
az anyám legyen, és a fiúból az apám.
Aztán hogy összeszoktunk, mint a szánhúzó kutyák,
hogy összetartoztunk, szaladt velünk a szán!
Mosolygós pár a képen. Most keltek egybe nemrég.
Két bolond, aki itt '39-ben boldog jövőt tervez!
Valahogy túl fogják élni a háborút,
és akkor... Minden más lesz! Minden szebb lesz!
Vajon elég elszántak-e mindahhoz, ami jön még?
Elég erősek? Elég bátrak?
Igen, elég elszántak, s vakon biakodók,
bármit is hozzon a másnap.
Őrültség volt az egész? Az. Mi más lehetett volna?
Majd megírok mindent - gondolhatta anyám:
az iskolát, a családot, a sok gyereket,
ahogy kizöldülnek a fák és felépülnek újra a hidak a Dunán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése