ezt a nyomort.
Nem lehet tűrni tovább a rossz halált. Igen ám, de
mi lesz a halottainkkal?
a csontokkal, a cserépkorsókkal, a haranggal? Ó jaj,
olajfa déli árnya!
tengerre dűlő kicsi szőlő, nagyhangú békák éjjelente!
Fáj ez a föld. Meg aztán - ki lesz gazdája a kutyának,
a verébnek, a szérűnek? Ráadásul itt ez a horgonylánc-zúzta,
béna kéz - mihez kezdesz vele?
A gyeplőt,
azt még csak megtartja, de a csákányt, a fűrészt,
de az ásót?
És ha közben széthordja a szél a kazlat? És ha a
krisztustalanok kiássák
a pajtában a puskát? Ki meri akkor majd kimondan: Haza.
Ültek a földön. Lehúzták a bakancsukat.
Kibogozták az előruha csücskét, rágcsálták a kenyeret.
A morzsát
összeszedették és a lapos, fehér kőre tették,
hogy könnyen megtalálhassa a fiafecske, s éhen ne vesszen.
Aztán keresztet vetettek magukra.
És - maradtak.
--fordította Papp Árpád
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése