Ida Lórien Ringdal: Beteg állat

nem láttad a napszemüvegem?
írja Maja sms-ben,
már háromszor próbált hívni,
nem akarok vele beszélni,
nem akarok senkivel se beszélni,
nem akarok élni,
az ágyon fekszem,
fényes nappal van,
a villany lekapcsolva,
a roló lehúzva,
arra gondolok, hogyan öljem meg magam,
megkérdezem Maját, hogy átkutatta-e az összes táskáját
és a cipőspolcot,
talán leeshetett a cipők közé,
nem,
mindenhol kereste,
kétszer is ellenőrizte,
háromszor is,
felakasszam magam?
vagy esetleg vonat elé ugorjak?
azt ajánlom neki, hogy hívja fel a kocsmát, ahol tegnap voltunk
vagy hogy esetleg Silje vitte haza véletlenül,
néhány percig csend lesz,
felnézek a plafonra és arra gondolok vajon mennyibe kerül
felszerelni egy akasztót,
ami kibír 60 kilót,
az iphone felvillan,
Silje se látta a napszemüveget,
esetleg mondhatnám azt a szerelőnek ,
hogy egy nehéz csillárt fogok fellógatni,
amúgy sem az ő dolga,
Maja szomorú,
Maja igazán szomorú,
három sírós szmájlit is küld
és három összetört szívet,
nagyon fontos Majának, hogy megtalálja a napszemüvegét,
végigmegy a tegnapi útvonalunkon,
hogy megkeresse,
milyen nevetséges,
én itt öngyilkosságot tervezek
Maja pedig úgy keresi a napszemüvegét, mintha az élete függne tőle,
pedig vehetne egy újat,
ugyanolyat
vagy esetleg szebbet,
mindenhol árulnak napszemüveget, az összes ruhaboltban városszerte,
országszerte, világszerte,
nem is kell, hogy kilépjen a házból,
megrendelheti interneten,
de Majának pont ez a napszemüveg kell,
mert jelent neki valamit,
ez volt rajta amikor a Roskilde fesztiválon volt,
ez volt rajta amikor szerelmes volt egy fiúba,
ez volt rajta amikor boldog volt,
a napszemüveg tele van emlékekkel,
ha tűz ütne ki,
valószínűleg magával vinné
miközben a lakásból menekül,
ki gondolná, hogy egy ilyen kis tárgy ilyen fontos tud lenni,
felülök az ágyban
és lerakom az iphone-t,
istenem,
szinte aranyos,
elkezdek gondolkozni az összes
tárgyon,
beszélgetésen,
cselekedeten,
gondolaton,
érzésen,
amik összevetve az életemet alkotják,
amik együtt minden,
én is egy ilyen kis, jelentéktelen fontos dolog vagyok,
amit valaki keresne és keresne,
ha eltűnne,
sírok,
ez teljesen nevetséges,
hogy minden kis dolog,
ami jelentéktelen önmagában,
milyen fontos és nagy lesz
együttvéve,
milyen beteg állat volt aki ezt kitalálta,
olyan egyszerű, hogy már túl nehéz
megérteni,
emlékezni rá,
belátni,
felhúzom a redőnyt,
nem vakít meg a napfény,
amúgy is bármikor
elhalaszthatom,
és igazából egészen jól mutatna
itt egy csillár
.
.
.
.

--Fordította: Gógl Réka