megtudtam mindenkiről szinte mindent,
pedig csak nézelődöm. Hosszú volt,
igaz, a figyelő szakasz: bátyám, a festő
tanított erre, kisfiú koromban.
Kivitt a nádasba, órákig ültünk
és nem történt semmi az égvilágon.
Folyton pofáztam, fizikailag
tapasztotta be, tenyérrel, a számat.
Úgyhogy csak ültem, sértődött fogakkal.
Hallgasd a csendet, mondta. Szigorú
kudarc volt ez: nem hallottam a csendet.
Sok szúnyogot, azt igen, a füleimben
a vér dobolását, a szavakat,
amiket nem engedett kilökni magamból
a túl nagy, kéjsóvár pontyok közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése