Egy szék a kávézóban.
Mennyi minden színtere
volt már. Világraszóló
barátságok és virágzó
szerelmek köttettek,
vékony aranyfonálon
függő érzelmek szakadtak
el mindörökre. Örömök,
bánatok. Mind betöltik azt
a füstös, kávézacc illattal,
tükrökkel tarkított teret,
ahol annyiszor találtunk
vissza egymáshoz, újra,
meg újra, nem törődve
az elkopott idővel. Köztünk
semmi nem változott,
a nappalok és éjszakák
a rohanó világhoz igazodva
váltották egymást, de
mi hárman csak ülünk
azokon a székeken és
észre sem vesszük, hogy
arcunkra mély rác került,
s kisgyermekként meséljük
egymásnak a nap eseményeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése