Végül mind a csendes mellékutcába kerülünk,
augusztusban, naplementekor.
Valahol a pácolt húst grillezik,
valahol pattan a tűz,
pattan a sörösdoboz, amit az Isten bont fel,
míg a kopott kerti székben ülve ránk nevet.
Benn, szúrós pléden fekve megbocsát,
aki válasz nélkül utazott el.
És a sarokban ott van minden beázott cipő,
elhagyott irat és végzetes hiba.
A távolban mozdulatlan, zöld hegyek,
mögöttük a folyvást szőtt és megbontott kockás takaró-táj.
Alattunk a föld,
lábunk lendül az ég felé.
Nyikordul a lánc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése