volt időm átgondolni, hogy mennyire
szeretlek. Nem tudtam elaludni,
a lelkiismeret kutyáinak ugatásától
sokáig forgolódtam tehetetlenül,
akár a kövek Sziszüphosz álmában,
aki nem ismerte a boldogságot,
és elhitte büntetését. A kezemben
egy kavicsot szorongattam, mert
a kő túlzás. A bánat is túlzás, lombtalan
ágai mégis az ablakot verdesték,
amikor megrohantak az emlékek,
olyan könyörtelenül, ahogyan
a kétségbeesés toló hullámai taszítottak
el mellőled néhány órával korábban.
Rád gondoltam. Eszembe jutott,
amikor először sétáltunk hazafelé,
és fülbevalód beleakadt a sötétbe,
ahogyan utoljára mosolyogtál rám
a takaró alatt összebújva a galérián,
aztán pedig, hogy mint egy kavics,
végül olyan esőszürke volt a szemed
a szomorúságtól. Csak annyit kértem,
legyen időm megtanulni a boldogságot,
mert túlzás a kő és túlzás az ég is,
alatta a bánat sokasodó bokraival.
Halkan vettem a levegőt, ahogyan
a szarvasok vonulnak a ködben,
és azt kívántam, bárcsak itt feküdnél
mellettem, mikor hiányod úgy járta
át a lakást, hogy beleborzongtam.
Mennyire szerettem volna akkor
a kavicsot szuszogásodban megforgatni,
majd minél messzebbre elhajítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése